Párizs 2024: sikeresek voltak a magyar és román sportolók – összegző

Hét arany, négy arany? – tettük fel a kérdést július végén egyik cikkünkben, amikor arra kerestük a választ, hogy a magyar és a román küldöttség Párizsban milyen sportágban hány érmet szerezhet.

És bár mindkét csapat egy-egy arannyal kevesebbet ért el, egyik küldöttség sem lehet szomorú.

A magyarok ismét az éremtáblázat előkelőnek mondható 14. helyén végeztek (6 arany, 7 ezüst és 6 bronz a termés) megelőzve sokkal nagyobb, népesebb, jobb gazdasági háttérrel rendelkező országokat (lásd pl. Spanyolország, Lengyelország, Brazília). Európában a hatodik legsikeresebb ország vagyunk a német, francia, olasz, brit és holland csapat mögött, a románok pedig a 23. helyen végeztek 3 arany-, 4 ezüst- és 2 bronzéremmel.

A 14. hely a tokiói 15.-hez képest eggyel jobb, az előttünk levők közül csak az üzbegisztániak jelentik a nagy meglepetést, az ázsiai ország minden érmét (8 arany, 2 ezüst, 3 bronz) küzdősportokból szerezte (ebből ötöt ökölvívásból, amely egyes hangok szerint a következő, Los Angeles-i játékokon már nem fog szerepelni).

Ha a magyar küldöttség összteljesítményét nézzük, azt mondhatjuk, a magyar sport sikeres olimpián van túl. Ha szakágakra, külön versenyzőkre bontjuk, talán árnyaltabb a kép.

Az úszók hozták az aranyak felét. Érdemes megjegyezni, hogy Kós Hubert és – állítólag – Milák Kristóf az Egyesült Államokban készült, csupán Rasovszky Kristóf edzett Magyarországon. A „pillangókirályról” senki nem tudta, milyen állapotban érkezett az olimpiára, ám bebizonyította, hogy rá különleges körülmények között is lehet számítani.

Rajta kívül szép teljesítményt nyújtott 100 m gyorson Németh Nándor, aki ugyan „csak” negyedik lett, de egyetlen úszó a világon, aki 100 m gyorson 2018-tól minden világverseny döntőjébe kvalifikálta magát. Ugyancsak negyedik helyre úszott be Betlehem Dávid 1500 m gyorson, a fiatal tehetség nem mellesleg egy bronzot is szerzett hosszútávúszásban, és dicséretes a férfi, valamint a női váltó döntőbe kerülése is. Kár, hogy több versenyzőnk már a selejtezőkben búcsúzott a küzdelmektől.

Vegyes érzéseink lehetnek a vívók, cselgáncsozók és birkózók tekintetében – világ-és Európa-bajnok sportolóink egyéniben egymás után hullottak ki, sokszor már az első kör után. Kivételt képez a női párbajtőröző bronzérmes Muhari Eszter. S ha már a vívókról esett szó: a szakág hozta a tőle előzőleg elvárt három érmet, közte az aranyat is. Igaz, a női kardcsapattól azért mindenki többet várt.

Sportlövészetben is született egy bronz Major Veronika révén, ám a Pekler Zalán, Péni István kettőstől (akik többszörös Európa-bajnokokként döntők közelébe sem kerültek) azért többre is futhatta volna. Teljesítette az előzetes elvárásokat (egy érem, egy pontszerző helyezés) az öttusa szakág is, 2004-től nem nyert aranyat a magyar női öttusa, Gulyás Michelle azonban az utolsó napon ellenállhatatlan volt (Guzi Blanka a negyedik helyre futott be), és magyar szempontból bearanyozta az olimpia utolsó napját.

Felemásan teljesített a kajak-kenucsapat. 1976 óta először történt meg, hogy e sportágban nem nyertünk egyetlen aranyérmet sem. Ugyanakkor tény, hogy a csapat minden idők egyik legtermékenyebb olimpiáját tudhatja maga mögött a négy ezüsttel és három bronzzal. Ezzel együtt a hosszú évtizedes hagyományokat figyelembe véve szerintem kevés olyan magyar szurkoló van, aki (az arany hiánya miatt) felhőtlenül boldog lenne a kajak-kenusok eredményével. Bár azt is érdemes megemlíteni, hogy e sportágban egyre kevesebb futamot rendeznek (a kajakszlalomban egyre többet), a világ pedig egyre inkább felzárkózik mellénk és a németek mellé (lásd például a Lisa Carringtonnal felálló új-zélandiakat).

Szinte nem múlik el olyan olimpia, hogy ne lenne egy-egy meglepetés a magyar küldöttség részéről. Ezúttal sem volt másképp: a magyar küzdősportok „becsületét” a Spanyolországban született, de magyar színeket képviselő mindössze 18 éves tékvándós Márton Viviana „mentette meg”, aki parádés versenyzésével a magyar küldöttség 5. aranyérmét szerezte Párizsban.

A magyar atlétika is kitett magáért, hiszen ezúttal sem maradtunk érem nélkül: Halász Bence idén éppen akkor dobta a kalapácsot a legtávolabb, amikor arra szükség volt. Kiegyensúlyozott versenyzése a magyar kalapácsvetés újabb érmét, ezúttal ezüstöt eredményezett.

És akkor ne feledkezzünk meg néhány kiváló magyar ötkarikás helyezésről sem: Vadnai Jonatán vitorlázásban, Valter Attila kerékpározásban szerezte meg a kiváló negyedik helyet. Ugyanilyen eredményt ért el Vas Kata Blanka is, csakhogy ő inkább egy érmet szalasztott el, hiszen a magyar kerékpározó a táv jelentős részén az élen haladt, csupán az utolsó métereken bukta el a dobogót érő helyezést.

Külön fejezetet érdemel a labdajátékban érdekelt négy csapatunk, amely közül éppen az nem jutott tovább csoportjából, amelyik a legkiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtotta: a férfi kézilabda-válogatott. Chema Rodriguez együttese nehéz csoportba került, és az egyiptomiak elleni első félidőt leszámítva szerintem minden mérkőzésen kiválóan játszott. Még akkor is, ha vereséget szenvedett. A lányok a fiúkkal ellentétben hullámzó teljesítményt nyújtottak, ennek ellenére néhány másodperc választotta el őket attól, hogy elődöntőbe kerüljenek. Olimpiai hatodik helyezésük a korábbi világversenyeken nyújtott szereplésükhöz képest így is dicséretes és előremutató.

Hasonlóan hullámzó teljesítményt nyújtottak a vízilabdás lányok. A csoportban mutatott játékuk következtében a negyeddöntőben a rendkívül erős Egyesült Államokkal kerültek, s csupán egy-két véleményes bírói döntés miatt jutottak az alsó ágra, ahol két mérkőzést megnyerve végül az ötödik helyen zártak.
„A magyar vízilabda, a magyar vízilabdázó győzelemre született” – mondta egykor Csapó Gábor, a 2022-ben elhunyt olimpiai, világ- és Európa-bajnok pólós.

Nos, ebben a szellemben nevelkednek fel hosszú nemzedékek óta a magyar pólósok, szurkolók, szakemberek és riporterek.

Ez a túlzott önbizalom, sokszor beképzeltség jellemzi a nyilatkozatokat, közvetítéseket, de még az utólagos elemzéseket is.

Az utóbbi három világversenyen azonban ebből semmi nem látszott: az idei Eb-n negyedikek, a vb-n hetedikek, Párizsban – ahova a fiúk kimondottan aranyéremért utaztak – negyedikek lettek.

Varga Dénesék a csoportban hullámzóan és gyengén teljesítettek, a negyeddöntőben egy végletekig kiélezett mérkőzésen az olaszok ellen ötméteresekkel nyertek. A horvátok elleni elődöntőben ismét döcögött a játék, Vámos Marciék a meccsen három büntetőt is kihagytak. A bronzért vívott csatában ötméteresekkel vesztettek úgy, hogy ismét félénken, elképzelés nélkül játszottak, ráadásul négy büntetőt is elrontottak. A világsztároknak tartott Vámos, Zalánki, Varga és Manhercz csak árnyéka volt önmagának, az egész csapatból csupán Vogel Soma kapus nyújtotta azt, amire szükség lett volna egy jobb eredmény eléréséhez. Persze, lehet úgy fogalmazni, hogy a magyar férfi vízilabda-válogatott egy nagy tornán újra bejutott a legjobb négy közé, és ismét ott van az elitben. Ám aki ismeri a hagyományokat, a csapat potenciálját, a játékosok tudását, az tudja, hogy ez csupán szemfényvesztés. Miközben a szerbek évek óta rendkívül tudatosan készülve megcsinálták azt, amit Kemény Dénesék húsz évvel ezelőtt, tripláztak.

Összességében elmondható, hogy a magyar olimpiai küldöttség jó teljesítményt nyújtott, hat aranyérmével megismételte a tokiói eredményt. Aki pedig végig követte az eseményeket, látta a viadalokat, hallotta a sportolókat, az azt is leszűrhette, hogy amennyiben sok versenyzőt sportpszichológiai szempontból jobban felkészítettek volna, az eredmények még jobban csillognának.

A munka, a tehetség és a tudás ugyanis megvan, a kiélezett helyzetekben való helyes döntés ritkábban.

És ha már szóba kerültek a nyilatkozatok. Érdemes kiemelni a világbajnok Losonczi Dávid gondolatait, aki több birkózó csapattársával együtt éremért utazott Párizsba, ám „csak” az ötödik helyet tudta megszerezni: „érem nélkül megyek haza. Ez egy lehetőség volt, nem éltem vele, nem tudom, mit fogok csinálni négy év múlva. Meg kellett volna nyernem a bronzérmet, nem sikerült. Az egész olimpiai jutalmat, amit kapok, fel fogom ajánlani jótékony célra. Soha nem a pénzért csináltam ezt, hanem azért, hogy az ország büszke legyen rám és dicsőséget szerezzek Magyarországnak. Egy egész ország volt mögöttem, sajnos nem sikerült érmet szereznem. Köszönöm a szurkolást mindenkinek, nagyon sokat adott”. Egy ilyen nyilatkozat után úgy érzem, Dávid minden magyar szurkoló szemében az érmesek közé verekedte be magát.

A riói és tokiói eredményeket is jócskán túlszárnyalta a román küldöttség, hiszen nem négy érmet szerzett (ahogy tette ezt három évvel ezelőtt Japánban), hanem kilencet, ebből pedig három aranyat. A várakozásoknak megfelelően David Popovici szállította az elsőt 200 m gyorson (duplázni már nem tudott a 100 m gyorson, ám ott bronzérmet szerzett). A 45 fős evezős különítmény pedig tarolt, hiszen a románok két aranyat és három ezüstöt lapátoltak össze. Nem maradtak érem nélkül súlyemelésben sem, bár a szakemberek nem Mihaela Cambei-től (a román hölgy ezüstöt „emelt”) várták a kiugró teljesítményt, hanem Loredana Tomától.

A román küldöttség hosszú idő után ismét érmet tudott szerezni tornában, ezúttal Ana Bărbosu került a dobogó harmadik fokára egy nem mindennapi verseny után. Aki látta a talajtorna döntőjét, az azt is láthatta, hogy a zsűri az egyik amerikai lányt és a másik román lányt is lepontozta. Végül az amerikaiak helytelen fellebbezése miatt (a megengedettnél néhány másodperccel később tették le az óvást) Jordan Chilestól utólag elvették a bronzot, és a TAS döntése értelmében a román lánynak adták. A másik román tornászlány, aki a brazil Andrade mellett az egyik legjobb gyakorlatot mutatta be, Sabrina Voinea csupán a negyedik helyen zárt. A román küldöttség a svájci sportdöntőbíróságon (TAS) azt szerette volna elérni, hogy három bronzérmet osszanak ki: az amerikai mellett mindkét román sportolónak. S talán ez lett volna a legigazságosabb. Az amerikaiak azonban nem nyugodtak bele a döntésbe, és kijelentették, felsőbb fórumokon keresik tovább az igazságukat.

Elisabeta Lipă, a román delegáció egyik vezetője az ötkarikás játékok után elmondta, a küldöttség lemosta azt a szégyent, amely Tokióban érte a csapatot, hiszen akkor a négy érem Romániát a táblázat 46. helyére rangsorolta. „Sydney óta leszálló ágban van a román sport, Tokióban érte el a mélypontot. Ám ebből most kilábaltunk. Elterveztünk valamit, s ez sikerült” – fogalmazott a Román Olimpiai Bizottság elnöke, Mihai Covaliu.