Nagyon sok paralimpikon veleszületett fogyatékát hozta magával, de sokan valamilyen baleset következtében lettek „ama” társadalom tagjai. A kerekesszékesnek és a nemlátónak speciális teret kell kialakítani, de a pályán, a vízben, a küzdőtéren úgy mozognak, mintha világéletükben csak ezt csinálták volna.
Romániában pedig alig tudunk róluk... Szerencsénk van egy Novák Edével, aki nemcsak az első paralimpiai érmese volt az országnak, hanem első (és mindmáig egyetlen) aranyérmese is. Később egy egész ország megismerte, mivel sportminiszternek nevezték ki.
Volt is támadások kereszttüzében rendesen, első sorban nem a miniszteri tevékenységéért, hanem mert két nyelven, románul és magyarul is elkezdett kommunikálni... Na, de ez más tál tészta, legalább a fogyatékos sportolók is bekerültek a hírekbe általa, vagy rajta keresztül.
„Parázunk-e” a fogyatékos sportolóktól?
Mit is tud a romániai társadalom a fogyatékkal élőkről? A kommunizmus alatt a szőnyeg alá „seperték” őket, mondván, hogy csak ép, egészséges emberekkel lehet a szocializmust építeni, az 1989-es változások azonban sajnos ezen a téren (is) nagyon kevés változást hoztak.
Egy skót hölgy, Sally Wood Lamont kellett jöjjön, hogy egyáltalán legyen Román Paralimpiai Bizottság (RPB)...
Kolozsváron telepedett le, könyvtárat alapított és szépen lassan elkezdte felkarolni az eleve hátrányos helyzetben lévő sportolókat.
Ekkorra azonban már Novák Ede kidugta a fejét a nagyvilágba, a tehetséges gyorskorcsolyázóból egy autóbaleset során egy új emberré kellett válnia, a korcsolyázás kiegészítő sportjában, a kerékpározásban talált ismét önmagára.
Mindössze hat romániai sportoló indul a párizsi játékokon. Sokkal többen lehetnének, de a mindenkori kormány- és sportvezetés számára még mindig mostohagyerekek.
Pedig ugyanúgy megérdemelnék az odafigyelést, mint ép társaik, de lehet, hogy valamivel többet is.
E sorok írója az első romániai újságírók között volt, aki paralimpiára „merészkedett”. Tette mindezt 2012-ben, amikor Novák Ede 2008-as pekingi ezüstérme után reális esély mutatkozott számára a dobogó legmagasabb fokára állni. Az RPB elnökasszonya csodálkozva vette tudomásul, hogy egy újságíró érdeklődik a parasport iránt...
Vakon focizni, kezek-lábak nélkül úszni?
Amikor megérkeztem Londonba és átvettem az akkreditációmat, első utam a legközelebbi versenyhelyszínre vezetett, az uszodába. Mikor beléptem a létesítménybe, hatalmas üdvrivalgások közepette egy versenyzőnő éppen az utolsó karcsapásokkal elsőként érintette meg a falat az egyik 100 méteres gyorsúszó számban. Akkor még nem tudtam, hogy a legtöbb úszószámban több, mint 10 kategória létezik, sérültségtől függően, még vakok, vagy nagyon gyengén látók is úsznak!
A hölgy levetette az úszósapkát, kibomlott a gyönyörű szőke haja, mosolygós arca pedig betöltötte a nagy kivetítőt. Aztán kimászott a medencéből... és térdtől lefelé hiányzott mindkét lába... Aki nem, vagy csak ritkán találkozik ilyen „jelenséggel”, bizony kapkodja a levegőt.
Az újságíró is, pedig már sok mindent átélt. Férfiasan bevallom, nekem is kiszökött a könnyem.
Az Oroszországból örökbefogadott amerikai úszónő azonban teljes természetességgel odasétált a padhoz és felvette a melegítő nadrágját, vele együtt pedig a két művégtagját, és egy teljesen szokványos magasságú „dívaként” kilibbent az uszodából.
Az első sokk után már más szemmel néztem a versenyzőket, szépen lassan kialakult a különböző kategóriák elosztása: egy, illetve két felső végtaghiányos, egy, vagy két alsó végtaghiányos úszó, mígnem egyszer egy „csecsemőt” tett be a vízbe egy kínai edző. A fiatalembernek sem kezei, sem lábai nem voltak... és így úszott! Sőt meg is nyerte a kategóriáját. Ekkor ismét nyelnem kellett egy nagyot.
Ahol síri csend van a nézőtéren
Az ülőröplabdát, illetve a kerekesszékes rögbit és -kosárlabdát már teljes mértékben élvezni tudtam. Az agyam „átkattant”. Mint a kis dodzsemautók, úgy ütköztek a rögbiben, mint a gyerekkorunkban, amikor négykézláb kúsztunk, másztunk ide-oda a szobában, a röpisek ugyanúgy rohantak a labdáért, náluk az egyetlen feltétel az volt, hogy az ülepük mindig kellett érje a pályafelületet.
Aztán betévedtem a csörgőlabdára. Éppen egy csapatmeccs volt, három-három ellen játszottak, teljes pálya szélességű, kb. 1 méter magas kapukra kellett gurítani egy kosárlabdányi méretű labdát, amelynek belsejében egy csengő volt.
A nézőtéren minden labdamenet közben síri csend honolt, csak a gólokat ünnepelhették meg röviden a szurkolók.
Novák Ede persze megnyerte az aranyat a velodromban, majd még egy ezüstöt is hozzátett országúton a Brands Hatch-i egykori Forma 1-es pályán.
A 2016-os Rio de Janeirói paralimpián már vakcselgáncsot, vakfocit és kerekesszékes vívást, illetve asztaliteniszt is láttam.
Argentína–Irán elődöntő volt a vakok focijában. Ötezer néző ült csendben a lelátón, miközben a játékosok egy, a belsejében csengővel ellátott focilabdát kergettek.
Minden játékosnak hatalmas kötés volt a szeme és a feje köré tekerve.
Egyrészt voltak, akik a nagyon gyengén látók csoportjához tartoztak, a vakfocit pedig teljes sötétségben játszották, ezért is volt letakarva a szemük, a vastag „kötés” pedig a fej-fej elleni ütközésektől védte meg a játékosokat.
A második paralimpiáján fújja a sípot a székelyudvarhelyi játékvezető
A székelyföldi sportoló mellett egy játékvezető is elutazott Párizsba, ahol a napokban kezdődött a paralimpia. A vakfoci mérkőzéseit irányítja.
Szabadrúgáshoz jutott Argentína. A lövőjátékost a labdához irányították, a segítő pedig megkocogtatta a három kapuvasat (kézilabda méretű kapura játszanak, kézilabda méretű pályán). A játékos szinte helyből rúgott, a kapus pedig oldalra szökve hárított. A hálóőrök viszont legfennebb 10%-nyit láthatnak, azaz halvány körvonalakat, másképp nagyon nehéz dolguk lenne.
Akaraterő: karok nélkül is lehet asztaliteniszezni
Aztán ott volt az asztalitenisz. Itt is különböző sérültségi fokozatok, azaz versenyzői kategóriák vannak, kerekesszékesek, végtaghiányosak, illetve enyhén értelmi fogyatékosok. De akaraterejével, pozitív kisugárzásával és lelkesedésével egy sportoló kiemelkedett mindenki közül: a felső végtagjait 10 éves korában egy vonatbalesetben elvesztő Ibrahim Hamadtou.
Az egyiptomi asztaliteniszezőnek mindkét karja hiányzott válltól lefele. És mégis pingpongozott!
A szájába fogta az ütőt és nyakból nyesett, vagy éppen pörgetett. Az egyik lábán nem volt cipő, azzal dobta fel a labdát szervánál. Minden labdamenetét hatalmas ováció fogadta, ő pedig nagyon élvezte a játékot.
Később egymás mellé ültünk le a paralimpiai faluban, mindketten vacsorához készülődtünk. Miután váltottunk pár szót, megkértem, engedje meg, hogy megöleljem. Hatalmas mosollyal az arcán válaszolt:
Oké, de én nem tudlak visszaölelni...
A jelenleg Párizsban zajló paralimpián érdemes követni a sportolókat és tanulni a szenzációs emberi magatartásból!
24h
