Szembe jött a valóság

És egyemberként üvöltöttek, tomboltak, amikor Csoboth Kevin az Európa-bajnokságok történetében (rendes játékidőben) a legkésőbben esett gólt rámolta be Gunn kapujába.

Innen már csak matekezni kell, de nagy esély van arra, hogy több csoportban is úgy alakulnak a dolgok, miszerint a három pont is elég lesz a nyolcaddöntőhöz – állították a szakemberek a stúdióban. És nem csak.

S mindjárt az első este – amikor „jól kellett drukkolni” – remekre sikeredett. Igaz, Zaccagni az utolsó utáni percben lőtte be a horvátoknak az egyenlítő gólt, de máris mindenki „biztonságban érezte magát”. Merthogy már csak egy csoportban kell kidrukkolni a nekünk kedvező eredményeket.

Az ugyanis lehetetlen, hogy az angolok ne győzzenek a szlovének ellen – gondoltuk. De a valóság más volt.

A sporlósan játszó szigetországiaknak elég volt a döntetlen is a szláv csapat ellen a csoportelsőséghez, és egy újabb kiábrándítóan unalmas mérkőzésen gól nélküli döntetlen született.

Nem baj, mondogattuk magunkban, elképzelhetetlen, hogy a grúzokat a portugálok ne győzzék le – még tartalékosan is. Ám aki követte a mérkőzést – és ki ne tette volna az utolsó szalmaszálba kapaszkodva? –, az azt is látta, hogy a luzitán cserék sem ölték meg magukat a pályán.

Úgy éreztük, mintha kimondottan „ellenünk” játszanának.

Nagy lett a szomorúság és a bosszúság. De ugyan miért? Nekünk nem az angol és a portugál győzelem kellett volna a továbbjutáshoz. Hanem a magyar győzelem. És a jó játék. Az pedig – valljuk be – hiányzott a csapatból.

A valóságot a németek elleni meccs után fejtette ki Szoboszlai Dominik, aki azt nyilatkozta, hogy túl nagy elvárást fogalmaztak meg magukkal szemben. S ez igaz is. Éppen ő volt az, aki az Eb-re való kijutást követően a Puskás Aréna szurkolóihoz felszaladva kijelentette: együtt valami nagyon szépet fogunk elérni Németországban. S többen már az elődöntők magasságába repültek gondolatban.

A valóság azonban teljesen más. A sokat emlegetett 14 meccses veretlenségi sorozat egyrészt a szerencsének (lásd például a bolgárok ellen a 97. percben esett öngól, amellyel egyenlítettünk) köszönhető, másrészt annak, hogy topcsapatokkal nem játszottunk.

A valósághoz tartozik az is, hogy az írek elleni barátságos mérkőzés óta a fiúkból eltűnt a tűz – és ezt nem elsősorban a vereség miatt írom. Mert az izraeliek ellen berúgott harmadik gól után sem futballozott szinte semmit a magyar válogatott. Persze tudom, „csak” barátságos mérkőzés volt. De aki látta a portugál–horvát barátságos mérkőzést (1–2), ahol az idős horvát játékosok a 90. perc tájékán is kitették a lelküket egy győzelem érdekében, az igencsak elgondolkodhatott.

A valósághoz tartozik az is, hogy bár Marco Rossi szövetségi kapitány többször is kijelentette, csak olyan játékosokra számít, akik klubcsapatukban rendszeresen játszanak, az Eb-n mégis több olyant küldött fel a kezdő tizenegybe, aki bajnokságban ritkán lépett a gyepre. Lehet ugyan, hogy már vannak topligákba igazolt labdarúgóink, de a mezőnyjátékosok közül Nego sérült volt, Szalai Attila a kispadot koptatta, Szoboszlai kikerült a Liverpool kezdőjéből, Schafer pedig hosszú időn keresztül sérült volt.

A „top” játékosaink közül csupán Sallai és Kerkez volt százszázalékos állapotban.

És a valósághoz tartozik az is, hogy ha magunkba nézünk, bármily fájdalmas is, de be kell vallani: nem érdemeltük meg a továbbjutást. Ha megnézzük, hogy a szlovének hogyan szántották fel a pályát mindhárom alkalommal, hogy a grúzok milyen masszívan védekeztek, s mily ötletesen vezették ellentámadásaikat, a szlovákok és az utóbbi időben lesajnált románok milyen lelkesen játszottak, akkor azt is látnunk kell, hogy a magyar továbbjutás nem csak a sokat emlegetett első félidőben mutatott (svájciak elleni) játék miatt úszott el. Hanem az egész Eb-mutatott hozzáállás miatt.

A valóság ezen az Európa-bajnokságon szembe jött velünk.

Tudunk topcsapatok ellen néha jó eredményt elérni, közepes erősségű csapatokat legyőzni, szervezetten játszani. De annak is tudatában kell lennünk, hogy Marco Rossi a rendelkezésére álló anyagból az utóbbi időben a maximálisnál is többet hozott ki a csapatból. Ez pedig sokunkat mámorba szédített, a játékosokat is elbizakodottá tette, és álmokat kezdtünk kergetni. Márpedig ezekből eredményeket nem lehet elérni – csak még több munkával, alázattal, szerénységgel és akarattal.

Hajrá, magyarok!