Mindkét törökök elleni mérkőzés során három-négy perc leforgása alatt kaptunk két gólt. És akkor azokat az unalmas, sőt egyenesen idegesítő közhelyeket ne is említsük, mint „tanulnunk kell a hibákból, és felkészülni, hogy ezek a jövőben ne ismétlődjenek meg”. Amúgy még mindig képesek vagyunk úgy végezni el szögletrúgást, hogy abból – egy könnyelműen elvesztett labda után – képesek vagyunk saját kapunkat veszélyeztetni.

De hát nemcsak az említett pár perces kihagyás pecsételte meg a sorsunkat. Annak ellenére, hogy egyesek mindkét alkalommal részben erre fogták a vereség okát. Sok összetevője van annak, hogy a Nemzetek Ligájában következő alkalommal már nem az A jelű, elit csoportban fogunk játszani. Az egyik az, hogy el kell ismerni, a török csapat sokkal jobban játszott, jobb a játékoskerete, Európa-bajnoki negyeddöntőig jutott el tavaly, kiváló szövetségi kapitánya van (az olasz ellenfelek ellen Marco Rossinak különben sem megy).

Két perc alatt eldőlt a magyarok sorsa a törökök ellen

A többi ok nálunk keresendő. Évekkel ezelőtt volt egy jól összeforrott Lang–Orbán–Szalai hátvédsorunk, amely ha nem is a Bonucci–Barzagli–Chiellini szupertrióra emlékeztetett, de sok esetben jól állta a sarat. Amióta az felbomlott (Szalai és Lang kikerült a csapatból különböző okok miatt), Rossi mester kénytelen volt rögtönözni, és középhátvédnek használni Fiolát, Botkát, Dárdai Márton, Baloghot – hogy csak néhány nevet említsek. Szinte nem volt két olyan mérkőzés, ahol ugyanaz a hármas állt volna rendelkezésére.

Ugyanez mondható el részben a középpályáról is. Kleinheisler eltűnt a süllyesztőben, Kalmár Zsolt sokadszorra lesérült, Nagy Ádámot gyengébb teljesítménye miatt az edző be sem hívta a keretbe, Callum Styles is egészségügyi gondokkal küszködött, ráadásul Törökországban Schafer is kidőlt. Vagyis a teljes középpályánk átalakult. Egy ideje szinte a semmiből megjelent a válogatottban Nikitcher, akinek volt egy-két jó meccse, de a pesti mérkőzésre már a kispadra szorult.

Úgyhogy a Puskás Arénában egy soha nem látott, együtt soha nem játszó középpálya állt fel az ismét keretbe és egyből a kezdőbe kerülő Vécseivel, valamint a 19 éves újonc Dárdai Bencével. Így ne csodálkozzon senki az eredményen.

És akár tovább lehet folytatni. Elől korábban a Sallai–Szoboszlai–Szalai Ádám hármas is kirobbanthatatlan volt a csapatból. Ádám visszavonulása után Varga Barnabás került a helyére, aki messze nem rendelkezik azokkal a képességekkel, mint a Real Madridban felnövő és tíz év Bundesliga-háttérrel rendelkező elődje. A gondokat növelte az is, hogy utolsó pillanatban kidőlt Sallai Roland is, aki a magyar keret legjobb támadója. Az ő szintjét sem tudja sajnos egyetlen más magyar játékos pótolni. És akkor érdemes megemlíteni azt is – bár a törökök elleni játék képét különösen nem befolyásolta –, hogy a kapuban sem a válogatott első számú hálóőre védett. Gulácsi, akit a Bundesligában rendre a legjobb kapusnak választanak meg, szintén hiányzott.

Ha ezeket mind összeadjuk, láthatjuk, hogy azokat a jó eredményeket, amelyeket korábban a Nemzetek Ligájában elértünk, egy teljesen más felállítású tizenegynek köszönhetjük. És hát a szerencse is elpártolt tőlünk. Korábban ugyanis a sokkal jobb képességű ellenfelek ellen nem egyszer kellett a nagy adag szerencse is. Emlékezzünk vissza a szerbek elleni Eb-selejtező mindkét mérkőzésére: a helyzetek alapján egyszer sem érdemeltük meg a győzelmet.

De akár több meccset is lehetne említeni, amikor Fortuna kegyeltjei voltunk. Az utóbbi időben fordult a kocka, olyan időszakban van a válogatott, amikor a szerencse is elpártolt tőlünk.

Láthatjuk, hogy a korábbi évek kiváló eredményei sok tényezőnek köszönhetőek. Ugyanakkor azt is, hogy a merítési lehetőség rendkívül szűk. Marco Rossinak abból kell főznie, amije van. Ha kidől egy-egy kulcsjátékosunk, nem tudja hasonló képességűvel pótolni. Egyszerűen azért, mert nincs. Ha pedig új embereket kell beépíteni a válogatottba, akkor néha sok időre van szükség.

A törökök elleni párharc két mérkőzésén két magyar játékost sajnáltam meg: Szoboszlait, akinek nem volt kivel játszania úgy, mint a Liverpoolban, valamint Dibusz Dénest, aki hat kapurarúgásból hat gólt kapott, s talán egyikről sem tehet igazán.

A kettős vereséget követően következő alkalommal a B-ligában fogjuk folytatni, ami sokkal inkább a mi szintünknek megfelelő. Valljuk be, ez a két év A-liga inkább egy szép álom volt számunkra, ahol szinte minden alkalommal erőnk fölött teljesítettünk – nem kevéssel. Látva pedig a dán–portugál párharc színvonalát, már most kijelenthető, hogy a világbajnokságra semmi esélyünk kijutni.

Ez nem pesszimizmus vagy rosszindulatú károgás, hanem inkább az erőviszonyok ismerete.

S persze nem azt jelenti, hogy feltett kézzel megyünk neki a vb-selejtezőknek, mint ahogy azt sem, hogy nem drukkolunk továbbra is olyan frenetikusan a fiúknak, mint vasárnap este a Puskás Arénában vagy otthon a foteleken ugrálva. Szoboszlaiék rengeteg örömet okoztak nekünk, a magyar foci fejlődő pályára állt, s ha most ez meg is torpant, attól még a mi válogatottunk. Hajrá, magyarok!