A világ elhúzott mellettünk: szégyenteljes magyar búcsú az Európa-bajnokságtól

Marad-e január 31. után a magyar férfi kézilabda-válogatott élén Gulyás István szövetségi kapitány és szakmai stábja? Ez a nagy kérdés ezen a héten. Január végén ugyanis véget ér az Európa-bajnokság, egy nappal később pedig Nagy Laciéknak lejár a szerződésük. Általában egy döntést nem feltétlenül egy világversenyen elért eredmény befolyásol, hanem az egész időszak, amely alatt a szövetségi kapitány és segítői a csapatot irányították. Gulyás, aki 1995-ben az év kézilabdázója volt Magyarországon, 2019 nyarán vette át a csapat irányítását, de már az első mérkőzéseken kiderült, nem ő irányítja a csapatot, hanem Chema Rodriguez.

A szakmai stábban még Nagy László is helyet kapott, akinek szerepe nehezen határozható meg, hiszen a Veszprém szakmai sportigazgatója és a Magyar Kézilabda-szövetség alelnöke is egyúttal. Mindenesetre a kétéves időszak alatt a válogatott egy kiváló világbajnoki ötödik helyezést tud felmutatni: Egyiptomban tavaly kiváló játékkal jutott el a negyeddöntőig, ahol a franciáktól csupán hosszabbítás után kapott ki. Így mindenki arra számított, hogy a hazai rendezésű Eb-n a csapat tovább csiszolódva húszezres tömeg előtt nemcsak, hogy továbbjut csoportjából, hanem a középdöntőben is jó eredményeket ér el. Maguk a játékosok is azt nyilatkozták, hogy a vb-5. hely után szeretnének előrelépni. Szóval mindenki a fejlődésben bízott, ráadásul Győri Mátyás kivételével az egész keret egészséges volt, és a stáb rendelkezésére állt.

Ennek ellenére az együttes rendkívül gyengén szerepelt, a tavalyi világversenyhez képest szinte mindenben visszafejlődött, és a kontinenstorna 15. helyén végzett az eddigi Eb-k egyik leggyengébb szereplését produkálva.

Ilyen körülmények között elvárható lenne, hogy a vezetőség menessze a stábot. S ha nem a rossz eredmény miatt, ha nem a mutatott ötlettelen játék miatt, akkor talán azért a nyilatkozatért, amelyet Gulyás István engedett meg magának a csoportból való kiesést követően.

„Annak ellenére, hogy kiestünk, nincs szégyenkeznivalónk” – mondta a szövetségi kapitány újságírói kérdésre válaszolva. Nyilatkozta ezt akkor, amikor csapata az Eb leggyengébb csoportjából sem tudott továbblépni, amikor nemcsak a helyszínen levő húszezer ember volt csalódott, hanem az összes szurkoló, aki nagy reményekkel ült le a tévé képernyője elé, hogy magyar továbbjutást és örömkézilabdát lásson.

– tette hozzá Gulyás István.

Amivel persze megint csak lehet vitatkozni. Hiszen aki látta a horvát–szerb, a svéd–spanyol, a francia–szerb, a norvég–orosz vagy a dán–izlandi meccset, tudja, milyen messze állunk a színvonalas kézilabdától. Hogy például a hollandokat és a montenegróiakat ne is említsük. A holland nők 1998-ban még a 11–12. helyért játszottak az Eb-n, 2019-ben már világbajnokok voltak. Most a férfiak tanulják a sportág csínját-bínját, s valószínű, néhány év múlva ők is a világelit részét fogják képezni. 

Gulyás István az izlandi meccset követő nyilatkozatában még azt is elmondta, „elégedettek lehetünk az elmúlt két és fél évvel annak ellenére, hogy most kicsit keserű a szánk íze”. Valószínű, ez utóbbi mondatot már annak fényében szúrta oda, hogy a lejáró szerződésére gondolt. És egy esetleges elemzésnél – amikor a csapat kétéves eredményeit veszik górcső alá – kissé tompítsa a szégyenteljes hazai bukás élét.

És apropo montenegróiak. A délszláv együttes az egyik üde színfoltja az Eb-nek, hiszen valószínűleg kevesen gondolták volna, hogy a kiváló kerettel rendelkező szlovéneket hazaküldik (azóta a szlovén válogatottat taccsra tevő, korábbi magyar válogatott szövetségi kaptányt, Ljubomir Vranjest is menesztették posztjáról). „Mi a válogatottunk sikerének titka? A játékosok mentális ereje. Egy balkáni csapat mindig szembenéz valami nehézséggel a felkészülés során, most a koronavírus sújtott minket. De nem foglalkoztunk vele, nem engedtük, hogy a problémák elvegyék a figyelmet a céljainkról. Most meg már jönnek vissza azok is, akik a Covid miatt eddig nem léphettek pályára, így a folytatásban még erősebbek leszünk” – mondta Zoran Roganovics montenegrói szövetségi kapitány.

S talán e nyilatkozatban van benne a leginkább az, mi hiányzik többek között a magyar (s nem csak a férfi kézilabdacsapatra gondolok) játékosokból. A mentális erő. Néha úgy tűnik, a magyar sportolók idegenben jobban teljesítenek, mint hazai pályán, amikor a „tét nyomja a vállukat”, amikor a „terhet nehezen viselik”, amikor „megfelelési kényszer alatt kell teljesíteniük”.

Mindezt nyugat-európai vagy balkáni válogatottaknál sohasem tapasztaljuk, az ő esetükben a játékosok mintha szárnyakat kapnának, és sokkal jobban teljesítenek.

De sajnos nem csak a mentális erő hiánya volt a gond. Hiszen az ellenfelek mindenben a magyarok fölé nőttek: fizikai adottságok, gyorsaság és taktika terén is. A védelem átjáróház volt, támadásban a széleket ritkán játszottuk meg, zavaró védekezésre továbbra sincs ellenszerünk, több hetest kihagytunk, a labdát lassan és körülményesen járattuk, rengeteg technikai hibát vétettünk. Egyes játékosok túlzott gólöröme pedig azt eredményezte, hogy gyors középkezdésből az ellenfél a közönséggel magát ünnepeltető magyar játékos helyén tört a kapunkra. Érthetetlen módon az időkéréseket sem használtuk ki mindig. Amikor pedig kikértük, a portugálok elleni összecsapás véghajrájában a figurát nem a szakmai hármas, hanem Lékai Máté diktálta (amúgy az be is jött).

Posztonként nézve a csapatot igencsak siralmas képet látunk.

A 37 éves Mikler helyett van egy Székely Mártonunk, aki lehet, talán pótolni tudja a valamikor nagy bravúrokra képes társát. Ám széleken Bóka Bendegúz mellett nincs megbízható játékos. Beállóban Bánhidi Bence világklasszis teljesítményre képes ugyan, de a tehermentesítésére pályára küldött honosított Petar Topic vagy Rosta Miklós sem támadásban, sem védekezésben nem tudja ugyanazt nyújtani. Ancsin Gábor rendkívül labilis, ritkán vannak jó meccsei, az „örök ígéret” Bodó Ricsiről szinte ugyanaz mondható el. Immár 29 éves, és még mindig azt várjuk, hogy folyamatos, kiegyensúlyozott játékra legyen képes (holott tudjuk, klubcsapatában is csak epizódszerepeket kap). A 23 éves Szita Zoltán jó képességekkel rendelkezik, átlövőként azonban a hollandok ellen még a kapu felé sem nézett, annyira meg volt illetődve. Kiváló adottságai vannak a 22 éves Máthé Dominiknak (nyártól nem hiába szerződött a PSG-hez). Ám úgy tűnik, hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy meghatározó játékosa legyen a válogatottnak: a játékfegyelem, a szerénység és alázat egyelőre távol áll tőle.
Lékai Máté ugyan minden mérkőzésen megvillantotta zsenialitását, de a 34 éves játékos nem lehet minden percben a pályán, nemsokára kiöregszik. A helyét idővel átvevő Hanusz Egon vagy Győri Mátyás pedig nem tudja ugyanazt a szintet hozni, mint a válogatott jelenlegi irányítója. A keret tehát igencsak szűkre szabott, a merítési lehetőség pedig kicsi.

Figyelembe véve az Eb-n látott „kisebb” és „közepes” csapatokat, az általuk játszott gyors és dinamikus kézilabdát, azt kell megállapítanunk: a világ lassan elhúzott mellettünk.

Ebből a szemszögből nézve a „szakmai hármas” akár maradhat is.