– Hogyan tölti mindennapjait?
– Mindig is aktív ember voltam, sosem tudtam potyára ülni, sosem tudtam volna elképzelni, hogy csak úgy sétáljak a Kapu utcában. 55 évesen vonultam nyugdíjba a katonaságtól, utána rövidebb ideig két klubnál voltam sportigazgató. Mindig szerettem az udvaron mesterkedni, vettem az oroszpiacon szerszámokat, majd asztalokat, székeket csináltam a kertbe, fenyőfáim, rózsáim vannak az udvaron, reggeltől estig foglalkoztam valamivel – ugye egy magánházban mindig akad javítanivaló –, de horgászni is nagyon szeretek.
A műtét jól sikerült, azonban nem bírtam magammal, elkezdtem gyomlálgatni, kertészkedni, véletlenül megemeltem egy 25 literes pálinkás korsót, így újabb műtét következett, majd egyéb komplikációk miatt még egy, és másfél év alatt háromszor műtöttek. Miután felépültem, kiderült, hogy van egy ötcentis agydaganatom, amit viszont nem lehetett műteni.
A lányom hazaköltözött Kanadából és naturalista gyógymódot alkalmazva kezelésbe vett. A szigorú diéta és kemoterápia kettős hatására nyolc hónap alatt a daganat eltűnt. A memóriám nem a régi, nagyon felejtek, de kijárok, autót vezetek, tornászok. Fáj a térdem erősen, de ez már 20 éve, már nem hat az injekció, úgyhogy ezentúl csak horgászni fogok. De nemrég betöltöttem a 77. évemet, szóval nem kéne mindent a rákra kenjek (nevet). Unalmas a programom, az az igazság.
– A megpróbáltatások ellenére mégis megőrizte víg kedélyét.
– Másként nem bírtam volna ki, alaposan meggyötört az élet. A legnagyobb szomorúságom, hogy 59 éves koromban özvegy maradtam, a szép feleségemet a rák vitte el, hiába hosszabbítottuk meg négy évvel az életét. Itt maradtam az Alzheimer-kóros anyósommal, akit négy évig ápoltam, majd miután a drága bátyámat is eltemettük, mondtam, most már jól akarok élni, és éltem is, szerettem a társaságot, a barátokat, szerettem énekelni, aztán jött az utóbbi három év.
A lányom nagyon szigorú diétát írt elő számomra, egy évig csak zöldséget ettem, most is csak heti kétszer eszem húst, lefogytam 35 kilót, elértem a versenysúlyom – sportolóként 105 kg-ot nyomtam –, mehetek kézilabdázni.
– Az egykori világverő román csapatból is egyre kevesebben maradtak.
– Tavaly elment Bibi is (Birtalan István – szerk. megj.), akivel az első tíz évben többet aludtam egy szobában, mint a feleségemmel. Úgy voltunk, mint az édestestvérek, egyidősek voltunk, azonos volt a magasságunk, súlyunk, együtt éltük az életünk. Cornel Oțeleát is elvesztettük, aki csapattársam, majd edzőm is volt. De meghalt Valentin Samungi is, vagy Nica Cezar Brassóból.
Mi, steauások rendszeresen tartjuk a kapcsolatot, minden héten telefonon beszélünk, azok pedig, akik Bukarestben vannak, szerdánként szoktak találkozni. Ennyire összeköt a sport, de az elért eredményeken is látszik, hogy egymásért bármire képesek voltunk, jóban-rosszban.
– Ellenfélként kit tisztelt leginkább a pályán?
– Samungi és Nica Cezar jut eszembe, akik dinamósok voltak, de mindig velünk tartottak. 20 éves koromban már játszottam Hans Moser ellen, akit egyszer, még Imecsfalván láttam a tévében kézilabdázni, és azt mondtam, olyan akarok lenni, mint ő, nagyon elegáns, minden poszton bevethető játékos volt. Most 88 éves, szekérben tologatják 5-6 éve. Még Gheorghe Gruiaval is csapattárs voltam. Sokan elmentek, most mi következünk. Én a 77 évemmel a fiatalok közé tartozom. Nagyon jó barátságban vagyok a tíz évvel fiatalabb Vasile Stângăvel, de mi tanítottuk Dumitru Mariant is.
Minden évben találkozunk Cheile Grădiștei-en, sajnos kevesen maradtunk, de tudunk egymásról bármelyik percben, és amikor azt mondtam, hogy ilyen csapat nem fog még születni, nem hitték el nekem. Roland Gunescht tavalyelőtt hazahívtam Németországból, sírt, úgy örvendett, mert azt mondja, senki sem telefonál már neki. Most azt mondtam, ha akarjátok, az idén még megszervezem a találkozót, ki tudja, mit hoz a holnap, egy év alatt öten mentek el…
– Elégedett a karrierjével?
– Úgy gondolom, nem hagytam szégyenben a székelyeket, nem sokat koptattam a kispadot, játszottam ellentámadásban és védekezésben is. Pedig kapusként kezdtem, ám egyszer nem volt elég játékos, a tanár kivett a kapuból s többet nem engedett vissza. Miután Gruia abbahagyta, nem volt az egész országban egy balkezes, aki jobbösszekötőt tudott volna játszani, a Steauánál sem.
– Figyelemmel követi a román bajnokságot, a világversenyeket?
– Már nem, és ez is nagy szívfájdalmam, hogy elment a kedvem a kézilabdától. Nem nézem sem a világversenyeket, sem a hazai bajnokságot. Egy ideje újra elkezdtem járni a Corona meccseire, de fáj, amit látok, mert mi imádtuk a sportot, a kézilabdát. Most szórjuk a pénzt minden külföldire, nem számít, hogy barna, szőke, fekete, játszik, nem játszik, de olyan fizetéseket adunk, hogy rajtunk röhög a fél világ.
– Mi kellene ahhoz, hogy ezekből a fiatalokból kiemelkedő felnőtt játékos váljon?
– Minden az alapoktól kezdődik. Kiábrándító a helyzet. A tanügyben nincs elég tornaóra, lassan menni sem tudnak a gyerekek, nemhogy sportolni. Hogy szelektálj így, miből? Képtelenség, hogy ne létezzen sportminisztérium, hogy ne legyen sportminiszter, a kormányzatot évek óta csak az érdekli, hogy pózoljon azzal, aki nyert valamit. A tanügyminisztérium és sportminisztérium nem szabad elváljon egymástól, az iskolai sport az alapja mindennek.
Amikor én abbahagytam a pályafutásomat, arra a kérdésre, hogy miért nem akarok edzősködni, azt válaszoltam, maguk azt akarják, hogy egy rossz, gyenge posztóból olyan öltönyt csináljak, ami Párizsban díjat nyerhet. Ha nincs anyag, akármilyen jó szabó vagy, nem tudsz sikeres lenni.
A magánkluboknál nem az a cél, hogy a válogatottnak neveljenek jó játékosokat, hanem arra törekednek, legyen meg az ötven gyermek, jöjjön ki a fizetés, a többi nem számít. Nem csak a kézilabdában, hanem az összes csapatjátékban ez a helyzet. Nagyon le vagyok törve emiatt.
– A sport révén olyan dolgokat tapasztalhatott meg, amelyekre akkoriban másképp nem lett volna lehetősége.
– 1966-67-től kezdtem el járni külföldre, és való igaz, amikor a kommunizmusból eljutottunk a kapitalista országokba, úgy bámultunk, mint borjú az új kapura, ég és föld volt a különbség. Hazajöttünk, elszomorodtunk, de az vigasztalt, hogy hamarosan újra mehetünk, végül annyit utaztunk, hogy már itthon szerettünk volna ülni.
Csodálatos helyekre jutottunk el, láttam bikaviadalt, bámészkodtam a Louvre-ban, a kapitalista országok szépek voltak, de majdnem mindenütt ugyanaz fogadott, Amerikát nem szerettem, Izland lenyűgözött, Tunézia elborzasztott. Ázsia és Kína viszont életreszóló tapasztalatot jelentett.
Húsz napot tartózkodtunk Kínában katonaruhában a Steauával, nagy volt a barátság, számomra máig hihetetlen dolgokat mutattak nekünk a kínaiak, azt mondtam, ha háború lesz, a kályhaajtót is be kell csukjuk, mert azon is kínaiak fognak kibújni. Aki nem látta Kínát, az semmit sem látott. Egyedül Japán maradt ki, amit máig bánok, mehettünk volna, de jött a nagy árvíz, s Ceaușescu nem engedett ki.
Nem tudok erdő nélkül élni, azért vannak fenyőfák az udvaromon. Ha meghalok, Imecsfalván szeretnék nyugodni.
– Maradt-e hiányérzet önben?
– Szebb élete, mint nekem, nem volt senkinek, mert amit láttam, azt nem lehet megfizetni, éltünk, szórakoztunk. Olyan is volt, hogy 30 nap alatt 31 mérkőzést játszottunk Németországban, ki voltunk facsarva, a pénzt, amit kaptunk, hoztuk haza a klubnak. ’70-ben világbajnok voltam, Grozăvești-en laktam Orbán Istvánnal egy szobában volt két ágyunk, ételünk, fizetésünk viszont nem. Egy kosztümön kívül semmim sem volt. Az első világbajnokságra adtak tízezer lejt, amit édesapámnak adtam, ’74-ben a duplázásért már 15 ezret kaptunk. Ez van, ha futballista lettem volna, meggazdagodtam volna…
Nem voltak jobbak az oroszok, az edzőnk hibázott a döntőben, Vlase elővette a saját, dinamós játékosait, betette játszani Grabovschit helyettem, a kapus Penu majdnem megverte saját edzőjét emiatt a ballépés miatt. A sírba visszük ezt a bánatot. Nem két vb-érmem van, hanem négy, négyszeres világbajnoknak tartom magam, itt vannak az érmeim, aztán, hogy mit írnak az újságok, nem érdekel. 1967-ben Hollandiában, 1970-ben Párizsban, 1974-ben Berlinben, majd 1975-ben Bukarestben, az egyetemista világbajnokságon is a legjobbak lettünk.
Pénteken hajnaltól vasárnap estig a Hargita Rali miatt útlezárások lesznek Székelyudvarhelyen és Udvarhelyszéken. Mutatjuk, hol és mikor kell forgalomkorlátozásokra számítani.
Idegenben nyert a Jászvásári Poli a labdarúgó Szuperliga alsóházi rájátszásában, és sikerével megelőzte a Sepsi OSK-t, amely a kiesőzónába került.
Néhány nap alatt szürkéről fekete színre változott a bálványosi Csiszárfüdő egyik medencéjének vize. A jelenség mögött álló okokról szakértők számoltak be a Székelyhonnak.
A bírák és ügyészek nyugdíjazásáról szóló törvénytervezetről tárgyalt pénteken Marcel Ciolacu kormányfővel a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) elnöke.
Továbbra is tartható az egy ideje júniusra belőtt átadási határidő a Kolozs megyei gyorsforgalmi út esetében, mely Tordatúr közelében köti össze az észak-erdélyi autópályát a rendkívül forgalmas DN1-es főúttal.
Egy női kórházigazgató pedig azért rúgta ki a sürgősségi osztály női vezetőjét, mert szerinte csak egy férfi tudná jól elvégezni ezt a feladatot.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!