Tegyük fel az i-re a pontot!

A 2016-os Eb-re való kijutást mindenki örömmel nyugtázta. S hogy nem volt véletlen, mutatta az is, hogy a franciaországi Európa-bajnokságon a csapat nemhogy helyt állt volna, de még kisebb csodát is tett azzal, hogy csoportjának első helyén végzett. Ráadásul egy emlékezetes mérkőzésen a későbbi Eb-győztessel, a Ronaldót is soraiban tudó Cristiano Ronaldo vezette portugálokkal 3-3-as döntetlent játszott.

Persze ezt a sorozatot is követte egy mélyebb hullám, amelynek a legnagyobb arculcsapása a 2017-es vb-selejtezőben Andorrától elszenvedett (ismét) történelmi vereség volt. – Minden marad a régiben – gondolhattuk. S valljuk be, volt is okunk rá. Azt követően azonban történt valami, amelyet nehezen lehet megmagyarázni. Egyesek tudni vélik az okát: Marco Rossi. S valószínű, sok igazság van benne.

Azóta a csapat ismét kijutott egy Európa-bajnokságra, s a 2021-re halasztott Eb halálcsoportjában meggyőző játékot mutatva kivívta a világ futballszakértőinek az elismerését.

Hogy a hazai szurkolókról ne is beszéljünk.

Aztán következett egy rendkívül nehéz Nemzetek Ligája-csoport, amelyben a sokkal jobb játékerőt képviselő Oroszország, Szerbia és Törökország nézett farkasszemet Szalai Ádámékkal. Ám a magyar válogatottnak meg sem kottyant a második vonal legnehezebb csoportja, és óriási meglepetésre feljutott az elitkörbe. Igaz, közben a vb-selejtezők során megint érkezett a hidegzuhany, s a két Albániától elszenvedett vereség némileg kijózanította az embereket:

nem vagyunk Aranycsapat, s a vb-re való kijutás egyelőre csak távoli álomnak tűnik.

Idén viszont ismét menetelésbe kezdtünk. Nem is akármilyenbe. A Nemzetek Ligája legmagasabb értékcsoportjának legnehezebb négyesében, ahol csupa volt világbajnokok, egyúttal a tavalyi Európa-bajnokság két döntőse szerepel.

– Ha egy-két pontot gyűjtünk itt, az már maga a kész csoda – számolgattunk magunkban. S ahogy egy-két játékos is nyilatkozott nemrég, maguk a válogatott tagjai sem gondolkodtak másképp. Ám evés közben jön meg az étvágy – szokták mondani.

S ahogy a csapat egyre jobb eredményeket ért el, úgy kezdett el egyre jobban játszani. Köszönhetően elsősorban Marco Rossi szövetségi kapitánynak, aki úgy tudja megválogatni, felkészíteni (elsősorban taktikailag) és mentálisan feltüzelni a játékosokat, hogy azok nemcsak elhiszik, hogy le tudják győzni a legjobb csapatokat, hanem meg is teszik azt.

Persze a fanyalgók, a pesszimisták mondhatják, a nagy csapatokat nem igazán érdekli a Nemzetek Ligája.

Csakhogy ez a kiírás is presztízs, itt is lehet pontokat gyűjteni, a világranglistán előrébb jutni, jobb kalapból való sorsolást kiharcolni. Azt pedig ne mondja senki, hogy az angolok legutóbb hazai pályán történelmi vereséggel akarták elhagyni a pályát. Mint ahogy azt sem, hogy a németek, akiket tétmérkőzésen 70 éve nem győztünk le, s akik Lipcsében 110 éve nem szenvedtek vereséget, ugyancsak ki akartak kapni nézőik előtt.

Régi fociszurkolóként, aki látta a Liechtenstein elleni döntetlent vagy a máltai vereséget, még mindig kétkedve fogadtam a csapat Nemzetek Ligájában való menetelését. Vak tyúk is talál szemet – mondogattam magamban minden mérkőzés után. S nem mertem hinni a szememnek, hogy a világ legnehezebb csoportjában még mindig elsők vagyunk.

Hogy az angolokat oda-vissza verjük – meggyőző, sőt, a szürke Albionban szemet gyönyörködtető, látványos játékkal.

Hét közben csak az járt a fejemben, hogy az angolok ne nyerjék meg mindkét mérkőzésüket, mert akkor mi akár ki is eshetnénk a csoportból. Vagy legrosszabb esetben a fennmaradó két mérkőzésünkön legalább egy pontot szerezzünk – ugyanabból a célból.

Azonban ahogy a németországi meccs a végéhez közeledett, azon vettem észre magam, hogy inkább az angol–olasz meccsre összpontosítok, s szurkolok, hogy döntetlennel végződjön az összecsapás, mert akkor az utolsó, budapesti mérkőzéstől eltekintve elsők maradunk a négyes élén. Szurkoltam az angoloknak, mert láttam, hogy a németek erőlködnek ugyan, de nem igazán képesek nagy helyzeteket kidolgozni. Pedig nem érheti szó a ház elejét német részről, a csodaedző, Hansi Flick, aki eddig veretlen volt a Panzer élén, minden hadra fogható játékosát bevetette ellenünk.

Mindhiába. Az újabb csodát ismét szállítottuk – immár sokadszorra.

Éppen ezért – bár még mindig bennem van a régi félsz, hogy vajon mikor következhet egy újabb gödör – hétfőn már nem úgy ülök le a képernyő elé, hogy nem eshetünk ki, a csapat megtette a legtöbbet, sőt még annál is többet. Hanem azért szurkolok, hogy legyünk elsők, a taljánokat is tartsuk mögöttünk tisztes távolságban.

Tegyük fel az i-re a pontot! Ez a csapat Marco Rossi vezetésével rászolgált a jó eredményre. És hadd mondjam ki annyi év után: egy 65 ezres szurkolótáborral, valamint a Kárpát-medence millióival a háta mögött képes is rá.

Hajrá, Magyarország!