Kovács István győzte meg arról, hogy sípmesterré váljon Kopriva-Bíró Enikő

– Hogyan lesz valakiből játékvezető?

– Elsőkörben úgy, hogy elvégez egy alapkurzust, és ha már tisztában van az elmélettel, elkezd kisebb szintű gyerekmeccseken gyakorolni. Én Székelyudvarhelyen, Fodor Józseftől tanultam az alapokat.

– Minek köszönhető a szakma iránti szenvedélye?

– Mindig is szerettem sportolni, kipróbáltam a kézilabdát, táncot, majd 11 évesen a székelyudvarhelyi női focicsapatban kezdtem el focizni, nagyon jó közösség volt ott. Egyszóval, a foci iránti érdeklődés mindig is adott volt, majd miután az ismerősök, kollégák, volt csapattársak elkezdtek játékvezetői kurzusra járni, és is jelentkeztem, arra gondolva, ha már annyira érdekel ez a sportág, jobb, ha minél többet tudok róla. 16 évesen végeztem el a játékvezetői alapképzést, miután eldöntöttem, hogy hosszútávon maradnék a labdarúgás mellett. Sokáig párhuzamosan műveltem mindkettőt, focistaként játszottam és játékvezetőként gyerekmeccseken, körzeti bajnokságban működtem közre.

Szereti a kihívásokat, ezért nem ijed meg a kétketőktől, fanyalgóktól
Fotó: Kopriva-Bíró Enikő archívuma

– Mi volt a következő lépcsőfok?

– Ha már van tapasztalat, bizonyos idő elteltével lehet a következő szintre vizsgázni. 18 éves koromban meghirdettek egy fiatal lányoknak szóló országos tehetségprogramot, viszont akkor még nem voltam elég bátor, és partjelzőnek jelentkeztem. Sikerrel vettem az akadályokat, és partjelzőként tevékenykedtem néhány évig, egy ideig párhuzamosan a focival. Aztán 2021-ben volt egy sérülésem, ami megállásra kényszerített és arra, hogy elgondolkodjak azon, mit is akarok valójában. Akkoriban tapasztalt 3. ligás partjelzőként elkezdtem a 2. ligás vizsgára készülni, de rájöttem, hogy nem ezt szeretném csinálni,

Teljesen igaza volt, mindig is középbíró szerettem volna lenni, csak az elején nem voltam elég bátor ehhez.

– Mit jelentett ez a váltás?

– Olyan nagy változást nem jelentett, hiszen ugyanazokat a meccseket vezettem, amiken korábban partjelzőként már közreműködtem, annyi különbséggel, hogy nagyobb volt a felelősségem, de sokkal jobban élveztem, amit csinálok. Középbíróként éreztem azt a beteljesedést, hogy én is a pályán vagyok és ugyanúgy részt veszek a játékban, mint korábban a focis években, ez plusz motivációt adott. Mind focistaként, mind játékvezetőként arra törekedtem, hogy kihozzam magamból a maximumot.

Nagyon lelkes voltam, próbáltam minél több mérkőzést vezetni, és minél jobban felkészülni.

Nagyon jó sportolási egyben karrierlehetőség is, de pusztán arra is jó, hogy a labdarúgás részese legyen valaki
Fotó: Kopriva-Bíró Enikő archívuma

– Innen egyenes út vezetett a 2. Ligába?

– Ötéves partjelző, majd két és fél éves játékvezetői tapasztalattal a hátam mögött elkezdtem a felkészülést a következő vizsgára, ami hagyományosan ősszel van. Időközben viszont nagy lehetőséget kaptam, engem és két bukaresti lányt elhívtak a 2. ligás bírók éves tesztelésére, ahol minden szezonkezdés előtt fizikai, elméleti és videótesztek során felmérik, hogy a játékvezetők készen állnak-e az új idény kihívásaira. Ezt megelőzően megfigyelték a mérkőzéseimet, és úgy tűnik, elégedettek voltak a munkámmal. A megfigyelők jelentéseit, illetve a tesztek eredményeit összevetve sikerült feljutni. Ez azt jelenti, hogy a másodosztálytól lefele bárhová küldhetnek mérkőzést vezetni. A másodosztályú bajnokság még csak most kezdődött el, kevés esély volt mérkőzést kapni, nem is számítottam rá, de azóta volt már kupamérkőzésem 3. ligás csapatokkal, vezettem már középen és voltam tartalék-játékvezető is, és remélem, majd minél jobb meccseket tudok vezetni, amikor úgy döntenek, hogy készen állok rá.

Nőként a focipályán: „forgassa a fakanalat, és ne a zászlót emelgesse!”

– Milyen kihívásokkal szembesül a hagyományosan férfiak által uralt világban?

– Mindig akad egy szkeptikus tekintet vagy megjegyzés, olyan csapatoknál, ahol még nem ismernek, előfordul, hogy izgulnak a csapatvezetők, vajon tudom-e miről van szó, de ahol már megismertek, már másképp állnak a dolgokhoz. Ugye 200–300 kilométeres körzetről beszélünk, ahová delegálhatnak, így előfordul, hogy többször vezetem ugyanannak a csapatnak a mérkőzését.

– Igaz, hogy minél alacsonyabb osztályban vezet egy bíró, annál több tiszteletlenséggel találkozik a pályán és a lelátón?

– Igen, ez sajnos így van. Falusi mérkőzésen például többször elküldtek, hogy forgassam a fakanalat és ne a zászlót emelgessem. Magasabb szinten a nézőket nem halljuk, mert távolabb vannak a pályától, illetve nagyobb a biztonság is, több a rendfenntartó, nem tudnak közel jönni hozzánk, játék közben pedig mi kell megoldjuk, hogy ki fut oda, ki nem, és azt mi, hogyan reagáljuk le.

– Fiatal nőként mennyire van kitéve a sportszerűtlen vagy akár már alpári megjegyzéseknek?

– Kaptam már olyan megjegyzést játékostól, hogy szerencsém, hogy nem férfi vagyok, mert akkor csúnyán beszólt volna nekem. Mindig akad egy-két olyan játékos a pályán, aki nem tudja elfogadni, hogy ott vagyok, szerinte egy nőnek nem ott van a helye, de szerencsére vannak pozitív példák is, egyszóval elég szélsőséges a megítélésünk.

A 2. ligás tesztelésen meggyőzte feletteseit, hogy helye van a mezőnyben
Fotó: Kopriva-Bíró Enikő archívuma

Eljutni a legmagasabb szintre

– Mi volt az álma, amikor elkezdte a játékvezetést?

– Már ifjúsági válogatottként, nemzetközi színtéren járva figyelgettem a játékvezetőket, érdekelt a programjuk, a feladataik. Tisztán emlékszem, az első, általam vezetett mérkőzésen volt bennem egy olyan gondolat, hogy én ezt akkor folytatom, ha eltudok jutni nemzetközi szintig, és ha látom, hogy nem tudok, akkor abbahagyom. Tehát vagy eljutni a legfelsőbb szintekig, vagy nincs értelme az egésznek. Ez lebeg most is célként a szemem előtt.

– Mennyire került elérhető közelségbe az élvonal?

– Amikor feljutottam a 3. Ligába, nem volt egyetlenegy női játékvezető sem az 1. ligás keretben, noha korábban volt már rá példa. Én optimista voltam, mondva, hogy mire én oda jutok, arra biztos, hogy ez változni fog, és tényleg, az utóbbi 2–3 évben több nőt is promováltak az élvonalba, kaptak is mérkőzéseket, egyszóval jó irányba haladunk, most már van esély erre is, hiszen, vannak, akik megmutatták, hogy lehetséges.

– Apropó, hogyan készül arra, hogy megfeleljen a fizikai elvárásoknak?

– Az edzés eddig is a napjaim része volt, ezen a szinten pedig elengedhetetlen a napi edzés a megfelelő fizikai felkészüléshez, ami nagyjából futó és erősítő edzéseket jelent. De a mérkőzések utáni megfelelő regenerálás is éppolyan fontos, mint a profi sportolók esetében.

– A fociban már-már megszokott a játékvezetőket hibáztatni, sok kritika éri őket. Hogyan lehet ezzel együtt élni?

– Idejekorán megtanultam, hogy el kell engedni a másik ember véleményét, egy másfél órás tétmeccs alatt mindenki ideges és mindenfélét hangoztat. Sokszor van az, hogy a végén odajönnek és elnézést kérnek azért, amit a meccs hevében mondtak. El kell fogadni, hogy az, amit a másik mond, az nem biztos, hogy az én munkámat vagy személyemet minősíti. Negatív megjegyzéseket nem érdemes és nem is szabad nekünk lereagálni, amit a kívülállók látnak, nem biztos, hogy tükrözi a valóságot, úgyhogy ezekre nem lehet alapozni. Nyilván mi is érezzük, ha hibáztunk, de nem fogjuk ott a pálya közepén mondani, hogy bocsi, hibáztam. Előfordulhat, hogy egy gyorsabb fázisnál pont úgy fordul a játékos, hogy azt a kontaktot nem vesszük észre, akkor viszont beismerjük, hogy igen, nem láttam, megy tovább a játék, úgy, ahogy ők is sokszor a kapu mellé rúgnak, velünk is előfordulhat. Azért vannak a megfigyelők, hogy utána átbeszéljük és próbáljuk kijavítani az esetleges hibákat, tanulni belőlük.

A futball szeretete hajtja előre hivatásában
Fotó: Kopriva-Bíró Enikő archívuma

Elemezve nézi a mérkőzéseket

– Hogyan szokott focimeccseket nézni szabadidejében, szurkolóként vagy szakmai szemmel?

– Ha a férjemmel elutazunk egy nemzetközi mérkőzésre, az inkább a kikapcsolódásról szólt, de országon belül, ha elmegyek egy meccsre, akkor főleg szakmai szemmel, úgymond a játékvezető kollégáknak szurkolva, elemezve figyelem a játékot, mert abból is lehet tanulni. Ez amolyan aktív pihenés, ahol valójában készülünk a következő feladatokra. Egyébként ez is a napi program része, hogy kövessük a bajnokságot, elemezzük a kollégák munkáját, mert így tudunk felkészülni, hogy mi várhat ránk ugyanannál a csapatnál a későbbiekben.

– Mit szeret a legjobban a hivatásában?

– Mivel nagyon szeretem a kihívásokat, azokat a mérkőzéseket szeretem, ahol történik valami, ha képességben egymáshoz közelálló csapatok vagy nagy riválisok játszanak és érződik, hogy mi is az a futball, ilyenkor a játék adja magát. Azt nem szeretem, ha az egyik csapat érzi, hogy nincs esélye, és ennek megfelelően áll a mérkőzéshez.

– Játékvezetői szempontból melyik a legnehezebb szituáció a pályán?

– Amikor olyan heves a mérkőzés, hogy semmiképp sem akarják elfogadni a bírói döntéseket, nehéz visszahozni a játékot egy normális mederbe, olyankor sokszor már a lap sem segít.

– Eddigi pályafutása legszebb élménye?

– Ez a 2. ligás tesztelés nagyon különleges élmény volt nekem, itt éreztem azt, hogy végre azt csinálhatom, amit szeretek, addig csak kóstolgattam, hogy mi a játék.

– Mire számítson az, akinek ma támad kedve a nulláról elindulni? Anyagilag megéri például?

– Én mindenképp arra biztatok minden fiatalt, aki szeret focizni, vagy mozogni, hogy vágjon bele. Tizenévesként nagyon jó zsebpénzkereseti lehetőség, nem beszélve arról, hogy az, aki szereti a focit, ezt nem fogja erőfeszítésnek érezni. Nyilván a szinttől is függ, de folyamatos és elhivatott munkával, mindenképp megéri. Ezen a szinten még mindenkinek van munkahelye emellett, de azért érződik nagyon a különbség azokban a hónapokban, amikor nincs bajnokság.

– Van olyan álommérkőzése, amit szívesen vezetne?

– Bármelyik lesz az első nemzetközi kiküldetésem – már, ha lesz ilyen – az álommérkőzés lesz. Az a legfelsőbb cél. Országon belül minden olyan mérkőzés, amelyen a tabellán egymáshoz közel álló csapatok játszanak. Minden mérkőzést alig várunk, de ezeket főleg.