Szembeloccsant a valóság az FK Csíkszeredával

– Megközelítés kérdése minden: a 2. Liga alapszakaszának 11. helye nem katasztrófa annak tükrében, hogy egy évtizede az FK még a megyei osztályozóban harcolt, mondjuk Marosludas ellen. A Székelyföld Labdarúgó Akadémia létezése azonban azt sugallja, hogy a csíki csapatnak már az elsőosztályban lenne a helye.

– Évek óta mantrázom, hogy a Székelyföld Labdarúgó Akadémia, amit az FK Csíkszereda működtet, Magyarország által kiemelten támogatott projekt, aminek meg is vannak az eredményei. Mi se gondoltuk volna, hogy pár év alatt Románia egyik legjobb akadémiája leszünk. Azt azonban soha ne felejtsük el, hogy ebből a projektből a felnőtt csapatra nem jut pénz.

Innen eredhet a túlzott elvárás a felnőttcsapat felé: például az, hogy ha már az akadémia országos bajnok, akkor a felnőttcsapat miért van csak a másodosztályban? De hangsúlyozom: igaz, hogy mindkét projektet én vezetem, de a finanszírozás és a lehetőségek között iszonyatos különbségek vannak. Egyébiránt megértem, hogy sokan összekeverik a kettőt, mert őszintén, mi is sokszor összekeverjük. Az azonban tény: immár második éve derül ki, hogy amit szeretnénk (bejutni a 2. Liga első hat helyezettje közé), attól elég messze állunk.

– Akkor ne is váltsunk témát, hanem maradjunk a kérdésnél: mi vezetett oda, hogy idén sem jött össze a kitűzött cél?

– A még zajló szezon alapszakasza egyértelműen kudarc. Megvizsgáltuk a klub- és szakvezetés, illetve a játékosok szemszögéből a helyzetet – sőt még az orvosi stáb oldaláról is. Több következtetést is levontunk;

Az első, amit sokáig nem hittem, de mivel klubon belülről és kívülről is sokaktól jött vissza ez a jelzés, ezért utolsóként nekem is be kellett látnom: nem jó az, ha romániai viszonylatban túlságosan jó feltételek és körülmények között vannak a felnőtt csapat játékosai és a szakmai stáb. Az évek során kialakult egy olyan mentalitás, ami nem tud eredményes lenni. Rengeteg, kívülállóknak megmosolyogtató példát tudnék mondani: például félévvel ezelőtt azért tiltakozott a stáb és a játékosok közül egyesek, mert csütörtök este fasírt volt vacsorára... Az edzőknek időnként azért is kellett könyörögnünk, hogy a Kós Károly utcai műfüves pálya helyett a csicsói és szépvízi füves pályát méltoztassanak edzésre használni, a kemény borítású műfüves pályán ugyanis a játékosok egészségét kockáztatják.

A sikertelenségünk egy másik oka: nem a leigazolt játékosaink tényleges értékét fizettük meg, hanem a kitűzött célt. Magyarán, mi az első hat hely valamelyikéhez szabtuk több játékosunk fizetését, nem pedig a valós értékükhöz, azaz tudásukhoz. Ez pedig rossz vért szült. Mindezek a folyamatok már Dican Ferenc volt vezetőedzőnk idejében oda vezettek, hogy úgy volt elégedetlen a sorsával a túlfizetett csapatunk, hogy közben el volt kényeztetve – ez pedig egy nagyon robbanékony elegy. Ez már az őszi mérkőzéseken is látszott, tulajdonképpen erről szólt az őszi szezonunk. A szurkolók ezt nem érzékelték, mi azonban belülről éreztük, hogy ennek nem lesz jó vége. Ez csúcsosodott ki abban, hogy a Sellenberk elleni őszi vereség után a vezetőedző úgy döntött, lemond és elmegy tőlünk.

– Esély sem volt arra, hogy idény közben ne legyen edzőcsere?

– Szerintem elsősorban azért történt meg a szakítás, mert Dican úr nem tudott együtt dolgozni az ősszel érkezett szakmai igazgatónkkal, László Csabával, akit pont azért hoztunk a klubhoz (amit tavaly el is mondtunk), hogy próbálja a klubot a professzionalizmus felé terelni.

A komfortzónájában ücsörgő társaság azonnal kapott egy hidegzuhanyt, s ettől minden rosszabb lett; ezt láthattunk a pályán: a játékosok azonnal farhámba ültek. Ráadásul arról a német edzőről, akit László Csaba magával hozott, kiderült, hogy ő sem tud a csapaton segíteni.

– Ilyen helyzetben hogyan tovább?

– Ha az edzőkeresésnél maradunk, akkor nagyon kicsi a mozgásterünk. Mi folyamatosan azt mondjuk, hogy a csapat vezetőedzője legyen magyar vagy tudjon magyarul. Ám alig akad olyan erdélyi edző, aki beszél magyarul és meg is van a szükséges képesítése. Mindezek mellett is jó hír azonban, hogy évről évre bővülnek a lehetőségeink azzal, hogy az utánpótlás-nevelés esetében nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy tovább képezzük munkatársainkat. Pár évvel ezelőtt csak Burus Csabának volt A-licences edzői képesítése, amit megkövetelnek a 2. Ligában, most azonban már Bajkó Barnára mertük bízni a csapatot, mert ő is megszerezte ezt az edzői fokozatot. Itt jegyzem meg azt is, hogy Ilyés Róbertnek is van már A-licences edzői képesítése. Biztos vagyok benne, hogy ahogy telnek az évek, úgy Pro-licences csíkszeredai edzőink is lesznek, ami az elérhető legmagasabb szakmai fokozat. Néha viszont az az érzésem, hogy nincs időnk kivárni a jövőt.

– A szezon eleji célok megfogalmazása nyilván kétélű fegyver. A vezetőségnek ugyebár olyan célt kell kitűznie, ami mindenkit – csapatot és szurkolókat egyaránt – motivál, másrészt azonban, ha nem érik el a célt, esetükben a felsőházi rájátszást, akkor teljes a letargia.

– Ebben az idényben mi tényleg szerettünk volna az első hatba bejutni, ezt a szándékunkat közöltük is a helyi önkormányzattal és több nagyobb céggel. Meg is alapoztuk az elhatározásunkat: tavaly nyáron úgy láttuk, hogy a mezőny gyengébb, például megszűnt a Medgyesi Gaz Metan és az Academica Clinceni. A csíkszeredai önkormányzat ígért nekünk 300 ezer eurót, amit az idény végéig valószínűleg ide fog adni (egy részét már átutalta). Emellett a klubvezetés, (gyakorlatilag én) a kapcsolatrendszerünkön keresztül behoztunk 400 ezer eurót. Ez tehát összesen 700 ezer euró egy szezonra, amiből világosan látszik, hogy képtelenség játékost vásárolni.

Ez is egy járható út, azonban ebben a szezonban nagyon melléfogtak azok a stábtagok, akik idegenlégiósokat kerestek. Nem is emlékszem olyan idényre az FK Csíkszereda történetében, amikor a leigazolt felnőttkorú játékosok közül senki ne vált volna be.

– Nincs elege a nagycsapat körüli sok-sok bonyodalomból?

– Amikor a csíkszeredai felnőttcsapatot átvettem, pontosan emlékszem, hogy a megyei bajnokság 10. helyén álltunk. Arra is emlékszem, hogy amikor több mint egy évtizeddel ezelőtt a csíkszeredai salakpályán zajló minifoci-bajnokság meccsei után leültünk beszélgetni, és szóba került a csíkszeredai labdarúgás, nagyon sokan felsóhajtottak, hogy „egy Csíkszereda méretű városnak milyen jó lenne, ha legalább a másodosztályban lenne csapata”. Őket többen is kinevették, mondván, „milyen másodosztály, amikor még a harmadosztályba sem tudunk feljutni; s pénz sincs”.

Mondok is egy konkrét példát: Ráduly Róbert Kálmán korábbi csíkszeredai polgármesternek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a fociakadémia Csíkszeredában van, viszont polgármesterként a felnőtt csapatot ő is csak tanácsokkal segítette. A jelenlegi vezetés nagyobb anyagi támogatás nyújt, de ez még mindig nagyságrendekkel kevesebb, mint amit más romániai megyeszékhelyek (pl. Buzău, Galac, Jászvásár stb.) biztosítanak. Személy szerint én nagyon kezdek ebbe a csapatfenntartásba beleunni, mert a felnőttcsapatot gyakorlatilag más romániai városhoz képest sokkal kisebb önkormányzati segítség mellett a kapcsolatrendszerem által taszítom előre évről évre. Tehát ha valakinek jobb kapcsolati tőkéje, komoly szándékai és több pénze van, és a másodosztályban akarja az FK felnőttcsapatát irányítani, bármelyik pillanatban jöhet. Egyébiránt zárójelben mondom, évekkel ezelőtt (a koronavírus-járvány előtt) egy balkáni befektetőcsoport meg akarta vásárolni a felnőttcsapatot. Akkor azonban úgy döntöttünk, hogy nem adjuk el, mivel a vásárló nem titkolta előttünk, hogy külföldről hozna játékosokat, akiket Romániában úgymond piacosítana. Akkori érvelésünk szerint a helyi közösség ennél többet érdemel. Lehet, hogy rossz volt a döntésünk.

– Akadémiai megközelítéssel indítottunk, zárjuk is ezzel: az akadémia szó hallatán nagyon sokat várunk el a nagycsapattól.

– Nyilvánvaló, hogy a Székelyföld Labdarúgó Akadémia nélkül nincs felnőttcsapat. Ezt azért tudom elmondani, mert az akadémia létrejötte előtt minden esély és perspektíva nélkül a megyei bajnokságban vergődött egy gárda, és Balánbánya meg Szentegyháza ellen játszott általában vesztes „rangadókat”. De még egyszer mondom: meg kell érteni, hogy azok az anyagi lehetőségek, amelyeknek köszönhetően az akadémia, vagyis az utánpótlás-nevelésünk működik, azok a másodosztályú csapatra nem érvényesek. Minden, ami a felnőttcsapatnál van, azt borzasztó munkával és kínlódással tudtunk összeszedni. És emlékezzünk arra is, hogy azért maradtunk le a rájátszásról, mert kikaptunk a 12., 14, 13. és 19. helyezettől.