A mindennapok diadala volt az udvarhelyi kézilabdázó győzelme

Ferenczi Botond pályafutását a Székelyudvarhelyi KC-ban kezdte, majd 2006-ban még ifjúsági kézilabdázóként ment Magyarországra, a Pick Szeged csapatába igazolt. Tagja volt a 2007-es bajnoki aranyat szerző Tisza-parti együttesnek és a Bajnokok Ligájában is lehetőséghez jutott. Ezt követően kölcsönben szerepelt az Orosháza, az SZKC, majd a Tatabánya együtteseiben, végül 2009-ben ismét visszatért nevelőegyesületéhez.

A balkezes átlövő pályafutásában a csúcspontot a 2015-ben a Székelyudvarhelyi KC-val megnyerte a Challenge Kupát.

A gyergyóditrói születésű kézilabdázó pár idényt ismét a magyar bajnokságban töltött, aztán visszatért Székelyudvarhelyre, a helyi VSK-ban tavaly végigjátszotta az idényt az élvonalban, melynek végén véget vetett aktív pályafutásának.

A februárban rendezett székelyudvarhelyi Sportgálán a közönségkedvenc díjat vette át. Ezt követően beszélgettünk karrierjéről, meglátásairól, illetve, hogy láthatjuk-e őt még a pálya mellett, szélén, vagy akár a lelátón.

– A székelyudvarhelyi Sportgálán a Közönségkedvenc címet vetted át. Ez mennyire volt volt így a sportkarriered után?

– Saját személyeségemből fakadóan nem nevezném magam közönségkedvencnek. Visszahúzódó karakter vagyok, civilben is nehezebben teremtek kapcsolatot. Úgy gondolom, hogy a közönséggel is nehezebben tudtam kontaktust teremteni. Mindig a szurkolók előtt voltam, úgy gondolom, hogy mindig tiszta lelkiismerettel, mindent beleadva tettem a dolgom.

Amennyiben a sportszeretőknek ez tetszett, akkor oké, közönségkedvenc voltam.

Mindenképpen jóleső érzés volt, bennem is szép befejezés az egész kézilabdázó életpályának. Hirtelen összeszámoltam, gyerekkorom óta 25 évet töltöttem el a játéktéren. Ebből 18 idény volt, ami hivatásos és profi szint volt. Ez már egy leírható, egyben vállalható szám is. Minden napjával, eldobott labdájával, minden nehézségével, edzésével együtt.

– Lezártnak tekinted a profi kézilabdás karriered. Kereknek érzed az egészet?

– Igen, ahogy telik velem az idő, egyre kerekebbnek érzem. A pályafutásomat úgy éltem meg, hogy rendre elégedetlen voltam a teljesítményemmel, mindig a hiányokkal volt tele a zsebem. Visszanézve jobban megtudom látni, értékelni a sikereket, az eredményeket ebben a sok-sok évben.

Egyrészt szerencsésnek érzem magam, hogy itt Székelyudvarhelyen egy nagyon sikeres kézilabdakorszaknak lehettem a tagja. Sőt, talán a legsikeresebbnek, amit a férfi kézilabdázás képviselt ebben a városban. Azt mondom, a tehetség egy része ennek az egész dolognak, az alázatos munka viszont elengedhetetlen. Az én sportolói hitvallásom az volt, hogy ha egy gyakorlatból tízet kellett csinálni, akkor annyit csináltam. Ennek én rendre láttam az eredményét és éreztem is magamon.

Egyben meg szeretném köszönni a támogatását a szűk családomnak, a feleségemnek, aki végig kísérte sportkarrieremet, a szüleimnek, hiszen gyerekként elengedhetetlen, hogy támogassák és bátorítsák az embert. Czimbalmos Árpád tanár úrnak, aki először labdát adott a kezembe, Bakó Lajos edzőnek, aki profi kézilabdázóvá nevelt. Mindenkinek, akivel együtt játszottam, a csapattársaimnak, akik egyengették a karrierem.

– Ha már a kereknél tartunk, innen, Székelyudvarhelyről indultál el, aztán ide visszaérkezve zártad le. Ez is meseszerű.

– Voltak olyan döntéseim, amit a mostani fejjel másképp hoznék meg. Voltak olyan magatartások, olyan eltöltött hónapok, amit ma, 36 évesen másképp tennék. Huszonévesen az ember más karakter, más a habitusa, más dolgokat nyel le, vagy vállal be. A legvégén még megadatott egy élvonalbeli szereplés az udvarhelyi csapattal. Ami bennem volt, azt kijátszhattam.

– Érintetted a hiányokat. Hozzuk előtérbe ezeket, lehet, hogy a fiatal korosztálynak tanmese lehet.

– Bármilyen sportra érvényes, nagyon fontos a 18–22 életkor közötti korszak. Én 18 évesen az ország legjobb sportolója voltam, akkor előttem megnyílt a kapu, a Pick Szegedhez igazoltam. Nagymértékű ugrás volt ez, egyből három szintkülönbséget jelentett. Az nekem sok volt. Nem tudtam kiverekedni magam a nagyágyúk között. Ez megtörte a karrierem 19–20 évesen. A többi, akkori csapattársam, mint Tálas Huba és Mihalcea Andrei lépésenként tették meg a lépcsőfokokat. Ezért ők egy magasabb szintet tudtak képviselni a későbbiekben.

Addig játszottam évi 70–80 meccset, akkor pedig csak 7–8-at. Az ifi korszakból kilépve igencsak magas a Bajnokok Ligája szintje. Ahogy egy bajnoki címért küzdő csapatnál nagyon jól meg kell választanod, hogy olyan edződ legyen, aki hangsúlyt fektet arra, megtalálja a nagy eredménykényszerben lévő együttesnél a fiatalok helyét.

A másik dolog, amit tudok ajánlani, pláné, ha fiatal sportolóról van szó, hogy nyugodtan keressenek egy pszichológust. Példaképp elmondom, engem a saját magam személyisége gátolt abban, hogy a teljesítménysportban jó legyek. Ha dolgozott volna velem valaki a gondolkodásmódon, akkor az a sportemberi magatartásomra is hatással lett volna. Ez nekem segített volna.

– A Sportgála méltató szövegében benne volt, hogy a karriered egyik csúcspontja a Székelyudvarhelyi KC-val megnyert Challenge Kupa elhódítása volt. Ez helyénvaló, vagy te másképp látod a pályafutásod sikereit?

– Én nem tudnám kihegyezni erre, azaz, egy Challenge Kupa-győzelemre. Nyilván, az egy nagy siker volt a klubnak, a városnak. Egy kirakatgyőzelem. Az én karrierem inkább több részsikerből állt. Előrébb tartom a román és magyar ifibajnoki címeket, vagy a magyar aranyérmet.

Elsősorban azért, mert az előbbiért küzd az ember nap, mint nap, az sokkal izzasztóbb, mint egy nagyobb reflektorfényt kapó esemény. Legkedvesebb utolsó élményem a hazai, Bukaresti Dinamo elleni meccs számomra. Kiválóan sikerült. Ezek azok a dolgok, amelyek húszévesen nem működtek, hogy ezeket az ember fiatalként nem így vitte tovább. Tehát, nem hegyezném ki az én karrierem a Challenge Kupa elhódítására. Hanem a mindennapok győzelme az én győzelmem.

– A sportpályafutásod lezártad, hiányoznak azon dolgok, ami a kézilabdázással járnak. Milyen utat választottál?

– Aki belép a profi sportvilágba, annak tudnia kell, hogy ez egy rettentő speciális világ. Úgy kell elképzelni, hogy olyan, mintha az ember egy keretbe, vagy dobozba élne. Ennek minden jó és rossz oldala megvan. Mert ez a doboz őt korlátozza is, mert rettentő szigorú napi és havirend van, teljes életstílust igényel. Viszont meg is védi a civil élet nagy konkurenciájától.

Igyekeztem kialakítani mellette a dolgaim. Próbáltam felépíteni a másik, mindennapi életem. Többé kevésbé sikerült megtalálni az átmenetet a kézilabdázás és a civil élet között. Igazából szépen kikopott az életemből a profi sportvilág. Örülök is neki, hogy nem tragikus véget ért, vagy ilyesmi.

– Milyen ez a másik élet?

– Ami a legjobban hiányzik, el is kellett telnie egy kis időnek, amíg megszoktam, a heti szintű megmérettetés. Amikor kézilabdáztam, akkor minden héten volt egy vizsgám, minden egyes meccsen a legjobbodat kellett adnod. Elmaradt a fokozatos teljesítménymérés. Egy versenyszellemű embernek, mint amilyen én is vagyok, az nagyon tud hiányozni. Ez talán a legspecifikusabb.

– Látod valahol a jövőben magad a kézilabdázásban?

– Alapvetően nem terveztem magamnak edzői karriert, profi kézilabdaedzőt annyira sem, mert rettentő hálátlan életmód. Viszont, el tudom képzelni magam benne, ismerem ezt a közeget, hiányzik, hogy átadjam a tudásomat. Értem itt a sportdiplomáciát, a szaktanácsadást. Látom magam benne, de most az életemnek azon szakaszát élem meg, amikor befejeztem a sportói karriert, a civil életemet pedig egy bizonyos szintre fel kell hoznom. Mintegy visszatérő belépő lehetne aztán a sport.

– A mostani életedben mennyire van benne a kézilabda?

– Kívülálló lehet, hogy azt hiszi, hogy ha valaki benne volt 25 évig ebbe a fenoménban, akkor ezzel kel, ezzel fekszik, de ez nem így van. Egy világversenyt nagyon szívesen végig követek, ott a sportág magas színvonalon űzése zajlik. Amit most kedvelek, azért is nézem a magas szintet, hogy követem a rendszerek működését a kézilabdában. Ennyire van benne az életemben.