Semmi új nem történt?

A két siralmas Albánia elleni mérkőzést követően neki akartam ugrani a számítógépnek, hogy cikket írjak. Le akartam írni, hogy másfél év után elhittük, a magyar válogatott felszállópályán van. Mint ahogy egy évvel ezelőtt valóban az volt a véleményem, hogy a nálunk gyengébb játékerőt képviselő csapatokat rendszeresen legyőzzük, a velünk azonos súlycsoportban levőkkel felvesszük a versenyt, és az erősebek ellen sem vallunk szégyent, sőt.

Merthogy ez volt a valóság: a Nemzetek Ligájában a negyedik kalapból sorsolt csapatként – az oroszok, szerbek és törökök előtt – elsők lettünk. Az Európa-bajnokság pótselejtezőiben pedig a bolgárokat és (igaz, egy kis szerencsével) az izlandiakat is vertük.

Az Eb-n pedig hat perc híján csodát tettünk.

Ráadásul a világbajnoki selejtezőket sem kezdtük igazán rosszul. Csakhogy utána a csapat szétesett, nyögvenyelősen hozta a „kötelező” győzelmeket (San Marino és Andorra ellen), s a játékon meglátszott: bizony egy komolyabb ellenfél ellen már nem lesz elég. Mint ahogy a budapesti angolok elleni mérkőzésen már ki is ütközött az óriási tudásbeli különbség. S erre tett rá még – nem is egy, hanem – két lapáttal az albán válogatott.

A sorozatban elkönyvelt három vereség után tehát azt akartam írni: semmi új nem történt a Nap alatt. Vagyis a magyar válogatott ugyanazt a teljesítményt hozza, mint tizenöt, húsz vagy harminc évvel ezelőtt, s végül selejtezőcsoportjában még a harmadik helyet sem biztos, hogy elcsípi (valószínűleg a negyedik helyen, Albánia mögött fogunk végezni). Amúgy voltunk mi már ötödikek is, ha nem tévedek.

A Wembley-ben lejátszott angol–magyar mérkőzést követően azonban megörvendtem, hogy korábban mégsem írtam semmit. Hiszen lehet, hogy talán túl sokat vártunk a fiúktól. Akik – valljuk be az igazat –, Marco Rossival a fedélzeten túlteljesítettek. Ki gondolta volna, hogy négy év után ismét kijutunk az Eb-re? Nem sokan. Ki hitte volna, hogy a Nemzetek Ligájából elsőként, szinte veretlenül feljutunk az elitkörbe? Szerintem senki. És ki képzelte el azt, hogy az Európa-bajnokságok történetének legnehezebb csoportjából majdnem továbbjutunk, hogy sem a világbajnok franciáktól, sem a németektől nem kapunk ki? Valószínűleg ugyancsak senki.

De hát evés közben jön meg az ember étvágya – szokták mondani. S a sok jó eredmény láttán mi, szurkolók kezdtük elhinni: a válogatott tényleg olyan jó, hogy akár a világbajnokságra is kijuthat. Pedig tudhatjuk, hogy a 32-es mezőnybe csupán 13 európai nemzet kvalifikálja magát, mi pedig a 24-es európai mezőnybe is csak pót-pótselejtezőkön verekedjük ki a részvételi jogot.

A valóság az, hogy két-három topligában játszó játékossal (akik közül többen nem egyszer cserék) nincs mit keresnünk Európa középmezőnyében sem – sajnos.

Ahogy Marco Rossi fogalmazott többször: szervezettséggel, nagy küzdeni akarással, taktikai fegyelemmel és sok rohanással sikerül eltüntetni a csapatok és játékosok közötti tudáskülönbséget. De nem mindig.

A Wembley-ben elért döntetlen szerencsére ismét a másik arcát mutatta a válogatottnak. Azt, amelyiket az Eb-n láthattunk, amikor szintén tét nélkül játszottak a fiúk. Akkor sem volt vesztenivalójuk igazán, most sem volt. Csupán az albánok ellen – mind a kétszer. Nagy Ádámék mentségére legyen mondva, hogy az albán válogatottnak 12 topligában szereplő játékosa van. S csereként is olyan 20 éves csatárt tudtak a pályára küldeni (Broja lőtte különben mind a két győzelmet eldöntő albán gólt), aki Chelsea-játékosként kölcsönben játszik a Southampton csapatánál, a hét végén pedig a Leeds ellen ugyancsak győztes gólt rúgott a Premier Ligue-ben. Ehhez képest a magyar prérin még mindig csak a 33 éves veterán Szalai Ádámot lehet vérbeli csatárnak nevezni, aki a Mainznál vagy játszik, vagy nem (a Wikipédia szerint két és fél szezon alatt 47 meccsen 3 gólt szerzett).

A csapat tehát túlteljesített, a világbajnoki szereplés különben is csak álom volt, az utánpótlás pedig továbbra is pocsék.

Éppen ezért az eredményeket is a helyén kell kezelnünk. S a körülményeket figyelembe véve nem kell elvárni, hogy a világbajnokságra is kijussunk. Sajnos. Inkább örvendjünk annak, hogy hosszú évtizedek után két egymást követő Európa-bajnokságon szerepeltünk. S szurkoljunk annak, hogy néhány fiatal játékost beépítve a csapatba a 2024-es Eb-re is kijussunk. Hajrá, fiúk!