Két gólt rúgott a hírhedt Újpestnek

– Ön azon hajdani marosvásárhelyi labdarúgók közé tartozik, akik beírták magukat a történelembe. Mikor kezdődött a pályafutása?

– A pályafutásom kezdetén, 1943–1944-ben a magyar bajnokságban játszottam, amelynek B divíziójában négy marosvásárhelyi csapat (NMKTE, MSE, Attila, Székelyföldi MÁV) szerepelt. Büszkén gondolok erre az időszakra, mert már 17 évesen bekerültem a kezdetben MTE, majd NMKTE nagycsapatába, és végig játszottam a bajnokságnak a tizenkét mérkőzését, anélkül, hogy lecseréltek volna. A bajnokság nagyon nehéz körülémények között zajlott, mert akkor volt a háború.

Jól sikerült szezon volt, mert a harmadik helyen végeztünk, és csak kevésen múlott, hogy másodikok legyünk.

– Milyen volt a régi idők focija?

– Nem lehet összehasonlítani a mostanival, bár akkoriban is voltak nagyon jó futballisták. Nagyon gyenge pályákon játszottunk, Vásárhelyen például kezdetben salakos volt a pálya, nem fűves. Most már profi játékosok vannak, csak a futballból élnek. Nálunk merőben más helyzet állt fenn. Én például egy banit nem kaptam a játékért, de örvendtem, hogy játszhatok és hogy foglalkoztattak. Négy kivétellel, akik úgymond profik voltak, a játékosok zömének a futball mellett rendes munkahelye volt, úgyhogy délig dolgoztak, és délután voltak az edzések. Mint diák, én is csak délután tudtam menni edzésre.

– Egy ideig kénytelen volt abbahagyni a sportolást. Hogyan viselte ezt?

– Sajnos közbejött, hogy 1945-ben engem elvittek szovjet fogságba. Tulajdonképpen sosem tudtam meg, hogy miért, de valószínű azért, mert édasapám lévén német származású vagyok.

Az első periódusban az építkezésben dolgoztam, aztán a bányába kerültem. Fiatal voltam, nem vettem olyan tragikusnak mindezt. Hazakerültem és megint visszamentem az iskolába, illetve folytattam a labdarúgást. Az iskola befejezése után, 1952-től sok helyen dolgoztam, és mellette futballoztam is több városi csapatnál.

– Milyen csapata volt Vásárhelynek a román elsőosztályban?

– Az ’50-es években a román bajnokság A divíziójában kezdetben Locomotiva néven (majd Recolta, Avăntul, Energia, Mureşul – szerk. megj.) szerepeltünk. Nagyon neves csapatok ellen játszottunk, mint a CCA, a Dinamo, az egyetemista csapatok. Velük mind nehéz mérkőzéseket vívtunk, de megálltuk a helyünket. A CCA-val nem volt sok esélyünk, talán egyszer játszottunk döntetlent, de a Dinamót meg-megvertük idehaza. A csapatunk nagyjából a középmezőnyön alul végzett, egy évben volt, amikor a negyedik helyen zártunk, de a legtöbbször a kiesés ellen kellett küzdjünk, mert nem volt olyan erős keretünk.

– Edzősködött is. Milyen csapatokat irányított?

– Ezután még néhány évig, 1957-ig az első osztályban játszottunk, de kiestünk, és onnantól a másodosztályban folytattuk, végül az 1962–1963-as szezonban fejeztem be a labdarúgói pályafutásomat, amikor játékos és segédedző is voltam.

Egy évben meg is nyertük, de a selejtezőn kikaptunk Udvarhelytől, és nem kerültünk be a C divízióiba. Összesen hat évig Nyárádszeredában és a Cukorgyárnál folytattam az edzősködést, másodállásban, majd a Gloriánál 1976 körül hagytam abba az edzői karrieremet.

– Melyik volt a labdarúgói pályafutása legemlékezetesebb mérkőzése?

– Amikor 1944. júliusában 17 évesen az Újpest ellen játszottunk barátságos mérkőzést Vásárhelyen. Az Újpest világhírű együttesnek számított, és a magyar elsőosztályban az élcsapatok közé tartozott, több válogatott játákossal, mint Zsengellér Gyula és Szusza Ferenc. Ők szinte nem is akartak játszani a salakos pályán, mert nem voltak ehhez hozzászokva.

Aztán a második félidőben ők lőttek még négyet, és kikaptunk 6–2-re. Továbbá nagyon szép emlék volt, amikor Hunyadon játszottunk, és a meccs után visszamentem a szállodába, ahol telefonáltak, hogy megszülettek az ikreim.

– Mit gondol a múltbeli és a jövőbeli marosvásárhelyi labdarúgásról?

– Kivéve a Bölöni-korszakot, amikor sokáig nagyon jó és eredményes csapata volt a városnak, mind gyengébb és gyengébb eredmények születtek. Három éve is megvolt a lehetőség bajnokságot nyerni, de nem sikerült.

Most már oda kerültünk, hogy nincs is csapat. Az a tény, hogy hagyták, ide kerüljön a csapat, nem jót jelent, mert biztos, hogy könnyebb lett volna benntartani az élvonalban, mint visszajutni. A valóság az, hogy nagy pénzeket adnak a játékosoknak, akiknek minden feltétel adott. De akkor az ember elvárná, hogy jó minőségű futball is legyen, sajnos azonban nem érik el az elvárt színvonalat.