Amikor a francia csapat tagjai a kezdés előtt kisétáltak a gyepre, három játékos arcát tudtam a közvetítőkamera segítségével alaposabban szemügyre venni.
Benzema, ahogy tőle a Real Madridnál megszokhattuk, szenvtelen arccal vette tudomásul a Puskás Aréna tomboló közönségét. Pogba arcáról inkább a kíváncsiskodás tükröződött. Ám Griezmann arckifejezése számomra meglepőnek tűnt: miután végig jártatta tekintetét a lelátókon, a csodálkozás mellett a megszeppenést is felfedezni véltem.
Csodálkoztam is, hogy az 50-szeres francia válogatott, aki a csapatával és korábban az Atlético Madriddal igazán sok feszültséggel tele, fontos mérkőzést lejátszott, hogyan lehet ennyire megszeppenve. S hogy nem tévedtem, azt a mérkőzés utáni nyilatkozata is bizonyítja, amelyben arról beszélt, hogy a teltháztól elszoktak, és nyomasztóan hatott rájuk.
Nagyon nagy magyar pont, ikszeltek a világbajnokokkal
Fiola épp a szünet előtt lódult meg, lőtte be az előnyt jelentő találatot. A magyarok nagyok küzdöttek, a franciák csak egyenlíteni tudtak a labdarúgó Európa-bajnokság F csoportjának második fordulójában.
De ne ugorjunk ennyit előre, és ne menjünk el a mérkőzés mellett, amely rengeteg magyar szurkoló (de nem csak) számára jelentett kimondhatatlan örömöt, elégtételt, és még többől váltott ki elismerést vagy tiszteletet. Mert Gulácsi és társai minden előzetes várakozást felülmúlva borították a papírformát. Ki gondolta volna ugyanis, hogy az első tíz percben többet tartózkodunk az ellenfél kapujánál, mint a franciák a miénknél? Hogy Sallai Rolandot nem tudják szabályos eszközökkel megállítani? Hogy a világsztár csatárok képtelenek betalálni az első félidőben? Hogy Schäfer András 22 évesen esernyőcsellel csapja be az ellenfelét?
Hogy a dunakömlődi Fiola lefutja a Bayern Münchennél játszó Pavard-t és a Real Madrid védőjét, Varane-t, utána pedig csatárokat megszégyenítő hidegvérrel gurít az alsóba?
Hogy szélsőinket egy az egybe alig tudták megverni? Hogy az első félidőben vezetünk a világbajnokok ellen? Hogy a második félidőben is állni tudjuk a rohamokat? Hogy csupán egy buta hiba miatt kapunk egy gólt, és bosszankodunk, hogy még a mérkőzést is megnyerhettük volna? (Igaz, a hibát könnyű lett volna elkerülni, hiszen már a juniorcsapatoknál tanítják, hogy a magasról érkező labdát nem szabad pattanni hagyni a védősor mögött.)
Ki hitte volna, hogy a Chelsea-vel Bajnokok Ligáját nyert, az egyik legjobb középpályásnak kikiáltott Ngolo Kantét a Puskás Akadémiától indult Kleinhesler László leradírozza a pályáról? Hogy az utolsó tíz percben sem készülünk el az energiával, és mind fizikailag, mind fejben bírjuk majd a megterhelést és képesek vagyunk koncentrálni? És hogy a 900 millió euróra becsült francia keret nem tudja legyűrni a 60 milliós magyar alakulatot?
Egy pár évvel ezelőtt, amikor még Andorrától is vereséget szenvedtünk, aligha gondoltuk volna. De amióta átvette az irányítást Marco Rossi, sok minden megváltozott.
A gyengébbeket „kötelező módon” verjük, a velünk egy szinten levőkkel partiban vagyunk, s a nálunk erősebbekkel is felvesszük a harcot. Néhány évvel ezelőtt Egervári Sándor idején a sajtó arról beszélt, hogy egy szerethető válogatottunk van. Lehet ezzel a kijelentéssel vitatkozni, de ha az szerethető válogatott volt, akkor a mostani inkább csodálni való. Legalábbis az eddig mutatott teljesítmények alapján.
Jelenleg a halálcsoportból még továbbjutási esélyeink is vannak, de ahhoz a németeket idegenben kellene legyőznünk. Amely újabb szürreális elvárás lenne Nagy Ádáméktól. Szerda estig azonban álmodhatunk...
24h
