Merthogy amint az említett dal szól – varázsolj nekünk valami szépet –, a magyar válogatott nem szépet, hanem egyenesen csodálatost varázsolt számunkra a müncheni mérkőzés során (is). Még úgyis, hogy (megint)! az utolsó percekben bekapott góllal egy óriási álom foszlott szerte a szurkolók és a játékosok számára.

S így a halálcsoportban hősi halált haltunk – felemelt fővel.

Kétszer is vezettek, de elmaradt a magyarok továbbjutása

Ezt pedig nemcsak mi mondjuk, nemcsak a játékosok gondolják így, hanem az egész világ. Az internet népe ugyanis imádja a magyar válogatottat, a Reuters szerint a magyaroknak ismét nagy csapatuk van.

Öt-hat percre voltunk ugyanis attól, hogy a 2016-os franciaországi Európa-bajnokságot követően ismét továbbjussunk a csoportból. Nem hiányzott sok. Talán egy jobb kapusteljesítmény vagy egy kicsivel nagyobb szerencse, kevesebb megpattant lövés. Tény azonban, hogy Marco Rossi (ha továbbjutunk, az olasz szakemberről Pesten legalább metrómegállót neveztek volna el) csapata óriási fejlődésen ment keresztül. Köszönhetően egy néhány évvel ezelőtt a görög kapuban landolt észtországi gólnak. Mert ha akkor az észtek nem lőnek gólt Görögországnak a Nemzetek Ligájában, és a magyar csapat nem kerül előbbre a csoportban, nem játszhatott volna pótselejtezőket a bolgárok és Izland ellen.

Ám megtörtént, s Szalai Ádámék éltek a lehetőséggel: Rossi vezetésével egyre jobb eredményeket értek el.

A selejtezőcsoportból ugyan nem jutottunk ki, de megvertük a világbajnoki ezüstérmes horvátokat, a legutóbbi Eb-n elődöntőbe jutó Wales-t, az újabb Nemzetek Ligája kiírásában pedig a szerbeket és a törököket is, amelynek köszönhetően feljutottunk az elitcsoportba. A pótselejtezőn nyújtott teljesítményről már nem is beszélve.

Ám amikor kiderült, milyen csoportba kerültünk, valószínűleg minden lelkesedés eltűnt. Mit kezdjünk a legutóbbi két világbajnokkal és a címvédő, Cristiano Ronaldóval felálló Európa-bajnokkal? Rúgunk-e egyáltalán gólt? Remélhetőleg ne kapjunk túl sokat! Az egy pont szerzése is elérhetetlen messzeségbe került! Ilyen és ehhez hasonló kérdések, sóhajok hagyták el szánkat.

Ehhez képest az utolsó meccsen még a 83. percben is továbbjutásra álltunk! Elképesztő.

És hogy mennyire jól játszottunk, bizonyítja, hogy a német meccs hajrájában szinte minden magyar elhitte, meglehet a továbbjutás, s a végén nemcsak mi, szurkolók voltunk mérgesek az elszalasztott lehetőség miatt – az egyik sportportálon kommentet író román tévénéző szerint magyar szomszédja a meccs végén a kályhát dobta ki az emeletről a kertbe –, hanem a játékosok is rendkívül bosszúsak voltak, a második gólt szerző fiatal Schäfer András pedig egyenesen sírt.

Kár azonban búslakodni, mert a válogatott az utóbbi időben rengeteget fejlődött. Nemcsak az előbb felsoroltak támasztják alá, hanem az is, hogy sokunkban fogalmazódott meg: más csoportból reális esélyünk lett volna a továbbjutásra, és talán még csak nem is a harmadik helyről.

Hiszen a világsztárokkal teletűzdelt csoportunkban a három mérkőzésen megszerzett két pont, a három kidolgozott akciógól, a mesés védekezés, az egymásért való folyamatos küzdés, a taktikai elemek legszigorúbb betartása mind arra jogosít fel, hogy reméljük: az éjjel nem érhet véget.

Vagyis az eredmények itt nem állnak meg. Arról nem is beszélve, hogy a három topcsapat ellen lejátszott mérkőzések során a magyar válogatott 98 percig állt vezetésre és csupán 12 percig vesztésre! És akkor még feltehetjük a sokunkban motoszkáló kérdést is: mi lett volna, ha a válogatottból nem éppen a két legtehetségesebb játékos, Szoboszlai Dominik és Kalmár Zsolt kerül ki sérülés miatt? Mit tudtunk volna elérni velük?

Tudjuk, hogy a „ha” szócska nem a sport világába való, legutóbbi jegyzetemben pedig azt írtam: szerdáig álmodhatunk.

Szerda estig álmodhatunk

Nagy Ádámék pályán nyújtott teljesítményét látva azonban eszembe jut az ősszel folytatódó világbajnoki selejtezők következő mérkőzése – az angolok ellen. És az, mit gondolhattunk az angol–lengyel párosról a csoportból, valamint a kijutásról.

Nos, az elmúlt három évtized keserűségeit, kishitűségét és kudarcait félretéve legyünk ezúttal merészek, mondjuk ki, hogy tovább álmodhatunk.

És hogy irány Katar!