Diószegi László: „ha ebben a szezonban nem jutunk vissza, a következőben háromszor ilyen nehéz lesz”

– Egyszerűbb manapság a Sepsi OSK elnökének lenni? Hátradőlhet a székében?

– Nem egyszerűbb, sőt, lehet, hogy még nehezebb. Mert 8, vagy mondjuk 5–6 év után kialakult az a rutin, amellyel ismertük az első osztályt, tudtuk, mit kell tenni, mi a dolgunk. Most viszont belekerültünk egy olyan helyzetbe, amire szerintem senki nem számított.

Sajnos bekövetkezett, és ebből kell kihoznunk a legjobbat. Sajnos az első három mérkőzésen látottak egyáltalán nem tesznek optimistává. Azt kell mondanom, hogy most még többet kell dolgoznunk, hogy belerázódjunk a második liga követelményeibe és fel tudjunk nőni a feladatokhoz. Bármilyen hihetetlenül hangzik, jelen pillanatban nehezebb helyzetben vagyunk, mint amikor az első ligában a megszokott utat kellett kövessük.

– Eltelt pár hónap a kiesést megpecsételő ominózus utolsó meccs után, mennyire sikerült azóta feldolgozni azt a sokkot?

– Nekem az egy nagy trauma volt, elmondom őszintén, nem titok,

Számomra dupla sokk volt, egyrészt kiesett az élvonalból az a csapat, az a klub, amely nekem mindent jelent, másrészt ezenkívül történtek olyan dolgok, amik még jobban fejbe kólintottak úgymond, mert én nem csak a csapatért és a klubért vagyok, hanem a szurkolókért is. Amióta megalapítottuk a klubot, azóta mindig hangsúlyoztam, hogy ez a klub, ez nem az enyém.

Legyen végre egy olyan klub a román bajnokságban, amit mindenki magáénak érezhet, mindenki, akinek benne van a szíve-lelke, akár szurkolóként, akár egyszerű nézőként. Ezt sikerült is elérnünk. Olyan szépen mellénk álltak a szurkolók, támogatók, és kialakult egy különleges valami. Székelyföldön mindenki azt mondta, hogy na végre egy olyan kezdeményezés, amit a sajátjuknak érezhetnek, valami, ami a hétköznapi szürkeségből egy picit kimozdítja az embereket.

Fotó: Pinti Attila

70–80 éves idős nénik, akik azt se tudták, hogy rúgják a labdát, OSK meccseket néztek a tévében, a gyerekek OSK-s sállal mentek az óvodába, egyszóval elindult valami az alatt a nyolc év alatt, és pont ez esett nekem rosszul, hogy ez a valami egyből megszakadt. Öröm az ürömben, hogy az igazi szurkolóink nem álltak félre, hanem még nagyobb lelkesedéssel jönnek a meccsekre, az első két kiszállásunkon például részt vett száz-száz szurkoló, ami szerintem óriási dolog, főleg, hogy látom a szemükben azt a szeretetet, amit a klub iránt éreznek.

„Nekem ez a klub a családom”

– Ezért tartja fontosnak, hogy a döntéseit, vagy legalábbis azok egy részét, őszintén megmagyarázza a szurkolóknak a közösségi médiában?

– Igen, azért tartom fontosnak, hogy mindenki érezze, hogy ami itt történik, arról neki kell tudjon. Ugye beleszólása nem lehet mindenkinek, mert így is van több ezer edző a közösségi médiában, a Facebookon. Vannak olyanok, akik abban lelik örömüket, hogy szidják a csapatot, mikor jól játszunk, még akkor is. De ez vele jár, meg kell tanulni túltenni magad ezeken. Nekem nagyon nehezen sikerül, mert én lélekember vagyok, és amikor én beletettem az egész életem, a pénzem, óriási összeget ebbe a csapatba, ebbe a klubba… Én ebből a klubból soha nem kapok még egy kólát sem, mert én, ha bemegyek ide a vendéglőbe, a saját kólámat is kifizetem, az ételemet is.

És akkor olvasom a közösségi médiában, hogy azt írja valaki, azért esett ki a csapat, mert Diószegi a pénzt ellopta és pékséget épített. Na hát az ilyenek túlmennek minden határon. Valaki meggondolatlanságból beír egy ilyen égbekiáltó hazugságot, miközben én tudom, hogy mennyit harcolok ezért a klubért és csapatért, akkor persze, hogy az egészségem is előbb-utóbb a rovására megy.

Mert csak én tudom azt, hogy mekkora idegállapot kell ahhoz, hogy kibírjad azt, ami egy élvonalbeli meccsen történik. Persze csak akkor, ha igazán szereted a csapatot. Ha csak azért mész, hogy magadat mutassad, hogy úgymond nagyoskodj, az más. De én nem ez vagyok, én pont olyan szurkoló vagyok, mint a B-közép, aki szereti ezt a csapatot, aki reggel azzal kel fel, hogy mit lehetne jobbá tenni, hogy ez a csapat visszajusson oda, ahol van a helye, este meg úgy fekszik le, hogy „Istenem, add, hogy a következő meccset valahogy nyerjük meg, hogy jöjjön meg a kedve a játékosoknak, jöjjön meg a kedve a szurkolóknak, hogy végre megint boldognak lássuk a nézőket”. Szóval nem egy könnyű dolog.

Fotó: Pinti Attila

– Apropó család, a szerettei, hogy élik meg azt, hogy ilyen nagy hőfokon ég az OSK-ért?

– Az elmúlt 15 év alatt, ahogy épült felfele a klub, megszokták. Ugye 2011-ben alapítottuk, most már 14 éves, úgymond már van személyi igazolványa. Mindenki megszokta azt, hogy nekem ez a szenvedélyem, mindenki tudja, hogy fociőrült vagyok. Hál'istennek egyéb káros szenvedélyem nincs, úgyhogy el kell fogadja ezt mindenki, a családon belül is.

Nem az OSK az első focicsapata

– Mi az, amit kevesen tudnak Diószegi Lászlóról?

– Sokan nem tudják, hogy én valamikor a kétezres évek elején már alapítottam egy focicsapatot, Orbaiteleken. Isten nyugtassa Csutak Albert kovásznai barátommal közösen fogtunk csapatépítésbe, az öltözőnek ablakot, ajtót kellett rakatni, be kellett keríteni a pályát, kapufát vásároltunk, szentgyörgyi játékosokot vittünk oda, három hónap alatt sikerült nyélbeütni mindezt. Aztán sajnos egy évet tartott a fociláz, megmondom őszintén konfliktus alakult ki a szentgyörgyi és két-három teleki focista között.

Akkor, mi szentgyörgyiek átmentünk Barátosra, a barátosiak örültek, mert ott is lett csapat. A telekiek még folytatták egy-két évig, de aztán sajnálatos módon abbamaradt, mivel nem volt, aki támogassa őket. Igaz, oda nem kellett sok pénz, mindenki szívből focizott, azért focizott, hogy focizhasson. 2003-ban történt mindez, engem akkoriban műtöttek porckorongsérvvel, és két hónappal a műtét után már játszottam a teleki csapatnál.

Annyira szerettem a focit, hogy nem érdekelt a rizikó, nem kíméltem magam, csak azt láttam magam előtt, hogy segítenem kell a csapatot a tudásommal, azzal, amennyi volt, nem voltam én soha nagy játékos. Ezután a sors úgy hozta, hogy a megyei 1-ben játszó Kovásznára kerültem, de ott csak néhány meccset tudtam játszani térdműtét miatt, ott a karrierem meg is szakadt. Azóta sajnos a labdát csak nézni tudom, vagy esetleg fejelgetni, ha illusztris vendégek jönnek.

– Ezek szerint belülről is átérzi a sérült játékosok lelkivilágát. Nemrég például Fejér Béla kapus esett át egy komoly műtéten.

– Az igazi sérültek lelkivilágát igen, abszolút. De én ebből azt akarom kihozni, hogy én hátgerincműtét után két hónappal játszottam a pályán, mert szerettem, amit csináltam, ez volt a mindenem.

Nyíltan ki kell mondani, hogy pár játékosra rá lehetne akasztani a porcelánbaba jelzőt. Sajnos most teljesen más világ lett a fociban, mostanra minden az anyagiakról szól. Most már nincs meg az az igazi klubszeretet, ami meg volt abban az időben, amikor a városért, szurkolókért, mezért vagy a rajta levő címerért játszottak. Mostanra már szerintem nagyon kevés az olyan játékos, aki érez valamit a szurkolók és a klub felé. Most már oda irányulnak, ahol többet keresnek.

Fotó: Facebook/Sepsi OSK

A játékosok a legnagyobb hibások

– Említette, hogy a kiesés után egyéb csalódások is érték. Konkrétan a játékosokra gondol?

– Igen, természetesen. Nyíltan ki kell mondjuk, hogy többen közülük kihangsúlyozták, hogy ők a második ligában nem akarnak játszani. Én azt vártam volna el, hogy a csapat leüljön velem és a vezetőséggel együtt, és vállalja a felelősséget a történtekért, azzal, hogy elszúrtuk, itt-itt-itt tévedtünk, de erősek vagyunk, egy évet játszunk a második ligában, nem esik le senkinek a gyűrű az ujjáról, aztán visszamegyünk az első vonalba, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

– Négy edző is megfordult a kispadon az előző szezonban. Mi igaz azokból az állításokból, hogy az öltöző okozta a menesztésüket?

– Ezt így konkrétan nem mondhatjuk. Köztudott, hogy azok a játékosok, akik kevesebbet vagy egyáltalán nem játszanak, nem szeretik az edzőt. De ahogy korábban is nyilatkoztam, számít a véleményük, hiszen ők azok, akik fociznak. Ha most azt mondják, hogy nem akarunk focizni, mert nem tetszik az edző szeme, én nem küldhetem el az összeset. Mindig az edző issza meg annak a levét, hogyha a játékosok nem akarják őt. De ez nem így történt, például Dorinel Munteanu esetében.

Én hívtam össze a játékosokat, mert tudtam, hogy nagy baj van, és kérdeztem meg őket, látnak-e esélyt arra, hogy a szóban forgó edzővel a következő három meccsen meg tudunk szabadulni a kiesés rémétől.

Ott ment el a bajnokság, mert ha egy meccset nyerünk az ötből, most arról beszélgetnénk, hogy mikor lesz az OSK–Csíkszereda derbi, és nem arról, hogy megyünk teszem fel Nyárádtőre.

– Pár hónap távlatából, higgadt fejjel nézve, hol úszott el a bajnokság, melyek azok a hibák, amelyek ide vezettek?

– Én nyílt vagyok, mondjuk el nyíltan a dolgokat. Tavaly nyáron az ausztriai edzőtábor után már jelezte a sportigazgató, hogy szerinte a játékosok nem kapták meg azt a fizikai felkészülést, amire szükség lett volna. És sajnos mindannyian láttuk, hogy a szezon rosszul kezdődött. Sőt, valamikor októberben annyira rosszul állt a szénánk, hogy a sorozatos vereségek és gyenge játék után muszáj volt edzőváltáshoz folyamodni.

Nem szereti a médiafelhajtást

– Azóta a médiafigyelem is alábbhagyott. Mennyire volt tudatos döntés a részéről, hogy kevesebbet szerepel a médiában?

– Szeretném leszögezni, hogy én nem azért voltam képernyőn, mert annyira szeretek szerepelni – ennek az ellenkezője igaz – hanem azért, mert egy klubtulajdonosnak, egy elnöknek muszáj válaszolni a felmerülő kérdésekre, mert ha nem, akkor a média ellenséges lesz a csapatukkal. Még ha nem is úgy tűnt egyeseknek, mert én is olvastam a kommenteket.

Nem, nem akarok szerepelni, de annyi minden történt a klubnál, hogy nem lehet teljesen elzárkózni a sajtótól. A kiesés után valóban kijelentettem, hogy egy picit szabadabb akarok lenni e tekintetben, nyilatkozzon inkább Hadnagy Attila sportigazgató, vagy Kertész Dávid alelnök, mert én tényleg azt gondolom, hogy a nyolc év alatt annyit szerepeltem a sajtóban, tévében, hogy az nekem az egészségem rovására ment.

„Lehet rosszul játszani, de lélektelenül soha!”

– A múltról térjünk át a jelenre. Milyen pluszt hozott a klubhoz az új vezetőedző, Ovidiu Burcă?

– Őszintén én azt látom, hogy egy nagyszerű szakember, nagyon jól meg tudja magyarázni a játékosoknak, hogy mit kér tőlük. Talán nem az a keménykezű edző, akire lehet, hogy a másodosztályban azért szükség lenne. Próbál szép szóval hatni a játékosokra. Idáig nem az látszik, hogy meghallgatták volna.

Nagyon el voltam keseredve a buzăui meccs után, mert én mindig azt mondom, amit szegény Simon Tibi mondott a Fradinál, nálunk is ugyanúgy érvényes: „Lehet rosszul játszani, de lélektelenül soha!”. Foghatjuk a 40 fokos melegre, a műfüves pályára, de az ellenfél is ugyanazon a pályán játszott, ráadásul a költségvetése egyharmada, mint a Sepsi OSK-áé, és mégis el kell ismerjük, hogy a végén még a gólnélküli döntetlennek is örülhettünk.

Fotó: Pinti Attila

– Melyik a legnagyobb kihívás, amellyel jelenleg szembesül a klub?

– A legnagyobb kihívás az volt, hogy megszabaduljunk azoktól a játékosoktól, akik nem akarnak itt focizni, vagy nem akarják oda tenni szívüket, lelküket. Jórészt ez sikerült, de még nem százszázalékosan, még lehet, hogy lenne egy-két játékos, aki, ha nem teszi oda a csülköt, ahogy mi székelyek mondjuk, akkor az lenne jó, ha venné a nyúlcipőt, de sajnos ilyesmit hiába is várunk egyesektől, hiszen mindannyian tudjuk, hogy a pénz a lényeg.

De említhetném azt is, hogy a kiesés után közel 3 millió euróval kevesebb a költségvetésünk. És nagy kihívás, hogy úgy zárjuk ezt az évet, hogy ne legyen lyuk a költségvetésünkben.

– Mennyire élet-halál kérdés a klubnak, hogy egyből sikerüljön visszajutni a Szuperligába?

– Nem is akarok arra gondolni, hogy majd jövőben, vagy majd két év múlva… Én világosan látom a román foci jövőjét, és ki merem jelenteni, hogy az idén van a legnagyobb esélyünk, hogy visszajussunk. Ha ebben a szezonban nem jutunk vissza, a következőben háromszor ilyen nehéz lesz. Mert már lesznek olyan csapatok, amelyeknek a költségvetése sokkal több lesz, mint a miénk. Itt a nagyvárosokra gondolok, ott van például Nagyvárad, amely sorra nyeri a meccseket, vagy Resicabánya szintén. Bákó idén még nem dédelget feljutási álmokat, de jövőre ez megváltozik. Jön Brassó, Marosvásárhely, Szatmárnémeti, tehát én azt mondom, hogy az idén van a legnagyobb esélyünk, és ezt nem szabad elbaltázzuk. Innentől fogva hat-hét meccsen legalább négy győzelmet kell arassunk, hogy ott legyünk, ne szakadjunk le az élbolytól.

– Melyik élvonalbeli klub áll legközelebb önhöz szellemiségben, működésben?

– Megmondom őszintén, egyikkel sem, mert mi egy teljesen más klubfilozófiát követünk. Lehet, hogy nem a mi stratégiánk a legjobb, de mégis számunkra a legfontosabb a közösség, amelybe beletartozik a csapat és a szurkolók is. Mi mindig azt mondjuk, hogy az első a klub, második a csapat, harmadik a személy.

Nyilván tisztában vagyok vele, és jogos az a felvetés, hogy az akadémiáról még nem tudtunk kiemelni olyan játékosokat, de azért nagyon büszke vagyok, hogy a Batzula gyermek oszlopos tagja lett a csapatnak, és ha így folytatja, akkor az is marad. És még vannak játékosok, akik jönnek fel, ott van Bartha Mátyás, Cantauz, Mihoreanu, tehát kezd termelni az akadémia. Nagyobb hangsúlyt akarok fektetni az akadémiára, ezt nagyon sokszor mondtam, sokszor nem sikerült, de nemrég a gyűlésen is felhívtam rá a kollégák figyelmét, most különösen fontos, hogy a helyi tehetségeket ne veszítsük el.