Véget ért Orbán Annamária sportkarrierje

– Miért kezdett el kézilabdázni, és hogyan emlékszik vissza az udvarhelyi kézilabdás éveire?

– Tízévesen kezdődött, Rigó Béla edző jött az iskolába, és különböző futó-, dobó-, valamint ugrógyakorlatokat kellett elvégeznünk. Nekem ezek jól sikerültek, így elhívtak kézilabdázni. Ettől a pillanattól a kézilabdázás életem részévé vált. Rigó Bélánál kezdtem játszani, majd a másodosztályban szereplő csapathoz kerülve Mihályfalvi Ernő volt az edzőm. Nálunk a családban senki nem sportolt, de én feltaláltam magamat a kézilabdában. Nagyon sok kedves emlékem van gyerekkorom kézilabdás éveiről, mindig kellemes érzés ezekre visszagondolni. A meccseinket mindig levideózták, és mindig elkértem a kazettát, hogy visszanézhessem a játékomat, hol mit hibáztam, hogy a következő mérkőzésen már a gyakorlatban is korrigáljam azokat.

– Még ifjúsági játékosként első felnőtt csapata az akkor másodosztályban szereplő Székelyudvarhelyi Famos volt.

– Nagy élmény volt felnőttek között játszani. Ezekben az években egyik alkalommal csapattársammal, Hodgyai Katival még a román ifjúsági válogatottba is behívtak – épp Udvarhelyen tartották az edzőtábort –, de egyikünk sem akart válogatott lenni… (nevet)

– Mi volt ennek az oka?

– Gyerekként is többnyire román csapatok ellen kellett játszanunk.

Az ilyenek miatt maradt meg bennem az, hogy én nem szeretnék soha román válogatott lenni. Egyébként érettségi előtt a kolozsvári csapat megkereste a szüleimet, hogy végezzem ott el a testnevelési egyetemet, és közben játsszak náluk. Végül ezt visszautasítottam, mert már akkor azt terveztem, hogy Magyarországon fogok kézilabdázni.

– Érettségi után nem sokkal Magyarországra került.

– Egy menedzser segítségével kerültem ki Hajdúnánásra, a másodosztályba. Először Budapesten három edzésen vettem részt a Laurencz Laci bácsi (Laurencz László, a magyar női válogatott korábbi szövetségi kapitánya – szerk. megj.) által edzett ifjúsági válogatottnál. Ezután beajánlottak a hajdúnánásiakhoz, és gyakorlatilag egyből szerződést is kaptam. Itt nagyon jól sikerült évem volt, hiszen hétvégenként két meccset is játszhattam, a felnőtt bajnoki után mindig be kellett állnom az ifjúságira is. Ez sokat segített a fejlődésemben. Laci bácsi mondta azt, hogy először a másodosztályba vigyenek, hogy szokjam meg a környezetet és vegyem fel fokozatosan a tempót. Ez is tökéletes meglátás volt akkor, és nagyon hálás vagyok érte.

– Hajdúnánás után Debrecen következett.

– A két csapat között nagyon jó volt az együttműködés, és kiszemeltek engem, így átigazoltak az első osztályú debreceni csapathoz. Nagyon nehéz volt az elején. Fel kellett vennem az NB1 ritmusát, ami napi két edzéssel járt, nyári alapozáskor pedig napi hárommal, ez a másodosztályos napi egyhez képest nagy változást jelentett.

– Mik voltak kilencéves debreceni pályafutása legnagyobb sikerei?

– A két bajnoki ezüst, valamint a Magyar Kupa-ezüstök mindenképp előre kívánkoznak. Az EHF Kupában elődöntőt játszhattunk, és a Bajnokok Ligája-szereplések is nagyon kedves emlékek, még akkor is, ha ott nem értünk el világraszóló sikereket.

Tizenhat alkalommal szerepelt a magyar válogatottban
Fotó: Siofokkc.hu

– Debrecenben a magánéletét illetően is gyökeres változások álltak be.

– Pontosan (nevet). Debrecenben férjhez mentem, és megszületett Tamara kislányunk, aki most már nyolcéves. Ő a legcsodálatosabb dolog az életemben. Ő is elkezdett kézilabdázni, és az anyukája nyomdokaiba akar lépni. Otthon is mindig kérdezi, hogy egy-egy cselt hogyan kell csinálni. Én soha nem erőltettem, mindig Tamika jön, és kéri, hogy mutassak meg neki ezt-azt.

– Jobb lesz, mint az édesanyja?

– Ha lesz kitartása és akaratereje, akkor igen. Benne van a vérében. Én bízom benne, hogy megszereti és ezt fogja csinálni, de ha nem és elmegy a kedve, akkor sem leszek szomorú. Erőltetni semmiképp nem fogom, hogy neki mindenáron kézilabdáznia kell és profi játékos váljon belőle. Ha az lesz, akkor mindenben támogatom, ha pedig nem, akkor másban fogom segíteni.

– Visszatérve a karrierjéhez, Siófok következett.

– Kilenc év után távoztam Debrecenből, ahol anyagi gondok léptek fel és mindenkinek lehetővé tették, hogy szabadon igazolhatóvá váljon. Siófokon nagyon jól éreztem magam, és rögön az első évben sikerült elérnünk a klub történetének azóta is legjobb eredményét, magyar bajnoki bronzérmet szereztünk. Csapatkapitánynak választottak meg, illetve az egyik évben még az NB1 gólkirálya is lettem.

– Tizenhat alkalommal magyar válogatott is volt.

– Sok kellemes emlékem van a válogatottból. Fiatalon kerültem be, és rettentően izgultam. Egyik pillanatról a másikra olyan világklasszis játékosok mellé kerültem, akiket addig csak a tévében láthattam. Nagy büszkeség volt ez számomra, egyetlen fájdalmam, hogy világversenyre nem jutottam ki.

– Irányítói poszton játszott. Kik voltak a vetélytársai a válogatottban?

– Csupa világklasszis játékosok, akik közül első helyre kívánkozik Görbicz Anita, de ott volt még Siti Eszter és Ferling Bernadett is, akikkel szemben meg kellett küzdenem a játékpercekért.

A magyar női élvonalban előbb Debrecen, majd Siófok csapatait erősítette
Fotó: Siofokkc.hu

– A Magyar Antidopping Csoport 2016. április 19-ei határozatának értelmében 2016. március 1-jétől négyéves időtartamra eltiltotta. Ennek következményeként a Magyar Kézilabda-szövetség doppingvétség alapos gyanúja miatt fel is függesztette játékjogát.

– Így van. Derült égből villámcsapásként ért. Eddig nem nyilatkoztam senkinek, nem is szerettem volna ezt bolygatni. Most sem szeretnék erről többet nyilatkozni. Nehéz volt feldolgoznom, elfogadnom.

De azt gondolom, hogy ezen tovább kell lépni, az élet megy tovább, és más területeken is helyt kell állni.

– 38 éves lesz, amikor eltiltása után újra kézilabdázhat. Szerepel tervei között a visszatérés?

– Soha nem mondom azt, hogy soha. Jelen pillanatban nem gondolok arra, hogy visszamennék a pályára, de lehet, úgy alakul a helyzetem, vagy adódik egy olyan lehetőség, hogy ismét megpróbálom. Bármi megtörténhet. Minden héten egyedül edzek, persze már nem olyan szinten, mint amikor profi sportoló voltam. Nem álltam le, járok futni, kondizni, karbantartom magam. Nekem az életem a sport, mindig is az marad, és amíg járni tudok, biztosan sportolni is fogok.

– Ha mégsem tér vissza a pályára, akkor következhet az edzői karrier?

– Még játékos-pályafutásom alatt elvégeztem az alapfokú edzői képesítést, de mai fejjel nem vonz az, hogy edzőként is kipróbáljam magam a későbbiekben.

– Karrierje során mely edzők voltak a legnagyobb hatással önre?

– Sok jó edzővel sikerült együtt dolgoznom. Debrecenben Komáromi Ákossal, Siófokon Imre Vilmossal, vagy legutóbb Christian Dalmoséval, aki megismertette velem a „skandináv iskolát”. Merőben más, mint a magyar, és mégis mindkettő sikeres. Ők azt mondják, hogy ha fejben nem vagy száz százalékban ott az edzésen, akkor inkább ne is vegyél részt rajta. Inkább menj, pihend ki magad, és következő alkalommal add a maximumot.

– Mennyire követi a kézilabda történéseit?

– Megmondom őszintén, hogy nem mindig követem. Van olyan, hogy egy-két hónapig nézem, aztán egy hónapig egyáltalán nem. Nem könnyű nézni és visszagondolni arra, hogy mi volt és most mi van.

– Jelenleg hol él és mivel foglalkozik?

– Győrújbaráton élek, és egy fitneszcentrum irányításában vállaltam szerepet. Többnyire az edzőket és a csoportos tréningeket, illetve a hétvégi eseményeket menedzselem, segítek a szervezői feladatokban.

– Haza fog még térni Székelyföldre?

– Látogatóként igen, viszont hazaköltözni már biztosan nem fogok.