Több évtizedes profi sportolói pályafutásának fontos állomásához érkezve a jégkoronghoz fűződő viszonyáról, a sportághoz köthető élményeiről és emlékeiről, a nők szerepének megítéléséről a sportban, valamint a jövőbeli terveiről kérdeztük a kék-fehérek női csapatának leköszönő csatárát.
– Sífutással kezdte sportolói pályafutását. Hogyan emlékszik ezekre az évekre, ahol szintén figyelemre méltó eredményeket ért el?
– Kiskoromtól az iskolában, ami verseny létezett – atlétika, pingpong, bármi –, mindenen részt vettem. A lelkesedésem láttán a tornatanárom mondta, hogy menjek sízni. Így kezdtem el a sífutást hatodikos koromban Guszti bácsival (Borbáth István Ágoston – szerk. megj.). Tófalvi Évával stafétában ezüstérmesek lettünk az országoson. Én egyéniben országos harmadik helyezést értem el. Öt évig síztem, de mivel nem nagyon jöttünk ki az edzőmmel – többek között a székely nagyfejűség és a tinédzserkori makacsság miatt –, úgy döntöttem, hogy abbahagyom.
– Mi a legkorábbi élménye, emléke a hokival kapcsolatban?
– Jártunk a Sportklub–Steaua találkozókra. Nagy dolognak számított abban az időszakban, hogy kimentünk meccseket nézni. Az, hogy láthattam az akkori nagyokat játszani, teljesen magával ragadott, úgy éreztem, én is ezt akarom csinálni. A szomszédommal, Fodor Csanáddal (a Csíkszeredai Sportklub csatára – szerk. megj.) kezdtünk kijárni a mezőre, a jégre. Ott hokizgattunk, az udvaron tanultunk lőni, próbáltuk elsajátítani a jégkorongozás alapjait.
– Hogyan került a profi jégkorong közelébe?
– A sífutás után kihagytam két-három évet, de amikor meghallottam, hogy indul a női csapat, egyből jelentkeztem. Az elején hobbiként tekintettem a jégkorongra, mivel nagyon szerettem. 1999-ben Török-Láday Éva vezetésével megalakult a női csapat. Egy kicsit késve érkeztem. Az elején még korlátozták, hogy hány személy lehetett a csapatban, de szerencsére Éva lehetőséget adott nekem, és befogadott, amiért utólag is hálás vagyok neki. Itt szeretném megragadni az alkalmat és megköszönni mindenkinek, akivel a pályám során együtt dolgozhattam, akiktől tanulhattam. Életre szóló, meghatározó kapcsolatok születtek, barátokra leltem. Köszönöm a többi edzőmnek is: Sándor Ibolyának, Nagy Bélának, Antal Károlynak.
– A 25 évnyi jégen töltött idő után milyen érzésekkel távozik a Sportklubtól és a válogatottól? Összességében a hivatásos sporttól…
– A hoki megváltoztatta az egész életem. Erőforrás volt számomra, ami feltöltött és nevelt. Mindenre gyógyírt jelentett az, hogy jégre állhattam, csapatban játszhattam. A hoki kárpótolt mindenért, és feltöltött. Megoldást jelentett a szakmai kihívásokra és a mindennapi élet nehézségeire egyaránt. Minden téren megváltoztatta a felfogásom, a mentalitásom, a hozzáállásomat a sporthoz, az élethez. Amit a sízéstől nem kaptam meg, azt a hoki teljes mértékben megadta.
– Melyek voltak sportkarrierjének legfontosabb pillanatai?
– Emlékezetes volt, amikor legelőször megnyertük a román bajnokságot Török-Láday Évával, mert addig Bukarest dominált. Maradandó élmény a 2008-as divizió IV-es vébé is, ahol a torna legjobb csatárának választottak, a legtöbb pontot is én szereztem a román válogatott legjobb játékosaként. Akkor ezüstérmesek lettünk itt, Csíkszeredában.
– Hogy érzi, mikor volt a karrierje csúcsán, és hogyan emlékszik arra az időszakra?
– Talán 2004-től 2010-ig voltam a csúcson. A román válogatott legjobb játékosaként abban az időszakban nagyjából én vittem a hátamon a csapatot.
– Milyen érzések maradtak meg önben ebből az időszakból?
– Ahogy korábban is említettem, számomra a sport felszabadító erővel bír. A pillanatnyi nehézségek ellenére, amelyek – legyünk őszinték – minden ember életében és hivatásában előfordulnak, jó érzések maradtak bennem, minden meccs jó érzéssel töltött el, és tölt el ma is. Számomra az, hogy játszhatok, nagyon sokat jelent a mai napig is. Soha nem számított, hogy hány gólt lövök, vagy hányat nem. A lényeg az volt, hogy együtt nyerjünk, és együtt örvendjünk.
– Mekkora kihívást jelentett a női jégkorong szakágat képviselni, erősíteni, fejleszteni ?
– Voltak nehezebb időszakok. Eleinte csak a játéktudásommal támogattam a csapat munkáját. A Covid-időszakban például eltiltották a csapatot, mert nem csináltuk meg a Covid-teszteket. Két évig voltunk edző nélkül, abban az időszakban én tartottam az edzéseket, csak azért, hogy ne szűnjön meg a csapat, hogy tudjunk tovább menni. Mind a jégen, mind pedig a jégen kívül felvállaltam a csapat irányítását.
– Ön a csíki sportélet egyik legmeghatározóbb alakja. Hogyan éli meg ezt a felelősséget, amit ez megkíván, hogy adott esetben az emberek példaképként tekintenek Önre?
– Korábban nem éreztem azt, hogy felelősség vagy kihívás lenne ez számomra, viszont az utóbbi pár évben egyértelműen elkezdtem érezni ezt a terhet, amikor tudatosult bennem, hogy a fiatalok kezdtek felnézni rám, fogalmazást írnak rólam az iskolában. Ennek következtében átláttam, megéreztem, hogy felelősséggel tartozom a közösség felé, amelynek tagja vagyok. Az, ahogy viselkedek, beszélek vagy viszonyulok hozzájuk, azt ők mintaként kezelik. Ennek mára érzem a súlyát.
– Van visszahatás? A sport, a jégkorong mennyire határozza meg Önt?
– Mára abszolút meghatároz. Azt gondolom, hogy a hoki teljesen megváltoztatta az életem. Rengeteg barátot szereztem, sok edzővel dogoztam együtt. Egyik ilyen volt, másik olyan. Úgy érzem mindenkitől sikerült tanulnom, kaptam jót, kaptam rosszat, de ezáltal – hogy megismertem ennyi embert – fejlődtem azzá, aki ma vagyok.
– Egy sportágat, egy csapatot, egy közösséget képviselt több mint két évtizeden át. Hogyan élte meg ennek a mindennapjait?
– Talán azáltal, hogy a játékon kívül átvettem azt a szerepet, hogy vezessem a csapatot, amit idős Antal Istvánnak köszönhetek. Ő megtanította nekünk, hogy az emlékeink, az együtt töltött idő a legértékesebb kincsek. Mikor valahová elmentünk, mindig figyelt arra, hogy minél több mindent megmutasson nekünk. Szintén megtanította nekünk azt, hogyan segítsünk másoknak. Számára meghatározó volt, hogy önzetlenül segítenünk kell bárkin, akinek erre szüksége van, és akin csak tudunk. Ezeket mind neki köszönhetem, hogy megtanultam. Igazság szerint, amíg élt, fel sem fogtam, hogy mit hagyott ránk, halála után kezdtem ezeken gondolkozni, hogy tulajdonképpen mit is veszítettünk. Nagyon fontos nekem, hogy ezt tovább vigyem, és átadjam a felnövő generációknak.
– Mi jelentette a legnagyobb kihívást karrierje során?
– Eleinte egy csomó negatív kritikát kaptunk, hogy a lányok miért nem ülnek otthon a konyhában, a fakanál mellett, de én soha nem foglalkoztam ezzel. Én azt csinálom, ami nekem jólesik, és jól érzem magam benne, ha ez másnak fáj, vagy nem tetszik, az az ő baja.
Nem volt könnyű, sokszor a család részéről is kaptunk kritikát, hogy ha én felmennék a jégre, így csinálnám stb. Kívülről kaptuk ezt a sok szöveget, de ez tényleg soha nem zavart engem, ahogy korábban mondtam, nem foglalkoztam ezekkel a hangokkal... Azért érzékelhető a változás. Most már a szülők is, a fiatalok, a gyermekek meg pláne jobban elfogadják, hogy a lányok is hokiznak.
Szerintem mindegy, mit sportolnak a gyermekek, legyen bármilyen mozgásforma, ha közösségben van és jól érzi magát, abból csak tanulni tud, nem kell bajnok vagy olimpikon legyen. Ez a plusz, amit családon kívül egy csapatsport adhat – ez szerintem mindenkinek szükséges lenne.
– Most, hogy végéhez közeledik a profi jégkorongozói pályafutása, mivel telnek a mindennapjai?
– Aktív időszakban vagyunk a magyar bajnokságban, ahol van még két fontos meccsünk, amit le kell játszani. Úgyhogy az még nem foglalkoztat, hogy abbahagytam, megállok. Ezek után is ugyanúgy szeretnék jégre menni, csak tétmeccseken többé nem vállalok szerepet. Viszont a jövőben másodedzőként ott leszek a csapat mellett, ugyanúgy szeretnék beöltözni, és szeretnék közöttük maradni. A mindennapjaimat a szüleim gondozása tölti ki, akik teljes felügyeletet igényelnek. Emellett magánvállalkozóként a turizmusban tevékenykedem, illetve szeretnék egy edzői képzést elvégezni, hogy legyen egy ilyen minőségem is.
– Milyen üzenete van a pályájuk elején lévő fiataloknak, ifjú sportolóknak?
– A közösségbe való beilleszkedés során rengeteget lehet tanulni, veszíteni, együtt sírni, együtt nevetni. Felállni, megbékélni, elfogadni, beilleszkedni. Jól látom belülről, hogy ez nem nagyon megy a mai fiataloknak, ez nagy probléma jelen pillanatban is a csapatunkban. Anno, amikor én kezdtem, nem volt ilyen. Akkor volt egy vezetőd, nem kérdőjelezted meg, amit ő mondott. Most már nem így működik. A fiatalok szemtelenek, divatos kifejezéssel élve, beszólnak, okosabbak is. Lehetne sorolni, rengeteg probléma van.
– A társadalomban jelen lévő problémák a sportban is ott vannak...
– Persze, ugyanúgy, igen. A sportban nagyon fontos az alázat. Nem elég az, ha valaki jó hokista, alázatos is kell legyen, a csapattársaival kell tudjon viselkedni. Ennek kapcsán is visszaigazolódik, hogy az élet minden területére fel tud készíteni egy csapatsport, amit a hétköznapokban ugyanúgy tudsz értékesíteni.
– Hogy érzi, mi a legfontosabb, legnagyobb dolog, amit a sport adott Önnek?
– Önmagamat, amivé váltam. Ami a legfontosabb számomra, hogy a sport mentén élhettem, fejlődhettem és megismerhettem önmagam. Amikor elkezdtem, nagyon más volt a mentalitásom, akkor ugyanúgy én is beálltam a fiatalok sorába, hisztis és puffogós voltam. A hoki és a sport által, de természetesen a csapat és az edzőim által megtanultam, hogy ezen változtatni kell. Ugyanebben szeretnék most a fiataloknak segíteni, hogy ne adják fel azért, mert van egy rossz napjuk. Ha valamit el akarsz érni, menni kell tovább, harcolni kell. Jólesik, hogy sok fiatal kikéri a véleményemet – sokszor a szülők háta mögött –, és ezt én komolyan veszem. Ha az én véleményemre kíváncsiak, akkor fontos számomra, hogy segítsem őket, mert bíznak és hisznek bennem. Ez is visszaigazolja azt, amit én megéltem.
Nagyszerű hangulatot, magas szintű és minden elvárást kielégítő jégkorongot hozott a romániai bajnokság négyes döntőjének első elődöntője. A Gyergyói HK aranygóllal győzte le a Csíkszeredai Sportklubot, vasárnap első romániai bajnoki címét szerezheti meg.
Óriási csatában, hatalmasat küzdve, nyert a Gyergyói Hoki Klub a Brassói Coronával szemben a romániai jégkorongbajnokság döntőjében. Ezzel a gyergyóiak először szerezték meg a bajnoki címet.
Tűz ütött ki Kézdivásárhelyen a Molnár Józsiás utcában. A helyszínre érkezett tűzoltók nem tudták megmenteni a lakóházat.
Az Egyesült Államok romániai nagykövetsége vasárnap délután sorozatban a második napon tett közzé a romániaiaknak címzett figyelmeztetést a közösségi oldalán.
Az elmúlt másfél évtizedben 270 millió eurót költöttek a bukaresti Nemzet megváltása ortodox katedrális megépítésére, a költségek „több mint tíz százalékát” az egyház saját forrásaiból fedezte.
Mi, magyarok, szeretünk tisztelegni (történelmi) hőseink előtt. Ám ha megjelennek a vásznon, képernyőn, azonnal kitör a botrány: miért ilyen? Miért nem olyan? Pláne, miért nem amolyan?
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!