Hatalmas küzdelem után Rafael Nadal nyerte az ausztrál nyílt teniszbajnokságot, miután a döntőben öt szettben legyőzte riválisát, Danii Medvegyevet. A maratoni csata végén szinte döbbenetes volt látni, hogy a spanyol csillag már a lábán sem tudott állni, széket toltak alá, amíg az ünnepi beszédek elhangzottak.
Talán sokak számára akkor vált világossá, hogy a közel 36 éves sportember mekkora energiát használt el a pályán, hogy végül 21. Grand Slam-győzelmével rekordot döntsön a tenisz világában. Medvegyev, aki hol a bíróval, hol a közönséggel pereskedett az összecsapás folyamán, mindeközben huncutul mosolygott és foghegyről odaszólt legyőzőjének: elfáradtál?
Az orosznak 10 év életkorbeli előnye van Nadallal szemben, ő is tudja, és nagyon sportszerűen a spanyol is elmondta, hogy övé a jövő, bizonyára jó pár jelentős turnét fog nyerni, hiszen nem akármilyen teniszező ő sem, a fiatal generáció talán legtehetségesebb képviselője.
Persze ahhoz, hogy a közönség ne fütyülje ki, hogy ne zsebeljen be majdnem minden jelentős tornán pénzbüntetést beszólásai, hisztizései miatt, előbb sportemberré kellene váljon.
Sportoló és sportember: a két szónak majdnem egy a jelentése. De csak majdnem. Ha valakit sportemberként határozunk meg, abban van valami többlet a másikkal szemben, mégpedig a sportszerűség terén. Sportoló bárki lehet, de kizárólag a fegyelmezetten, sportszerűen viselkedő személyre mondhatjuk, hogy sportemberhez méltó magatartást tanúsít. Akár a múltba tekintünk, akár a jelent nézzük, de a jövőre is ugyanúgy igaz, hogy mindig voltak kiváló eredményeket elérő élsportolók, és voltak igazi sportemberek, akik sportszerűségükkel tűntek ki a többiek közül.
Könnyű beleszédülni a hírnévbe és a temérdek pénzbe, nehéz megmaradni elsősorban sportembernek.
A tenisz világában, ahogyan bármelyik más sportágban, voltak ilyenek is, olyanok is. Kiváló élsportolók, akikből sosem lettek igazi sportemberek, mert nem voltak ehhez elég nagy jellemek. Az ellenfél, a bírók, a közönség tisztelete előfeltétele annak, hogy az illető sportolóra is tisztelettel nézzünk. A sportág és annak minden összetevője iránt mutatott, jó értelemben vett alázat nélkülözhetetlen ahhoz, hogy igazi nagysággá váljon egy sportoló. Előfordul, hogy a pályán örökké veszekedő, hangoskodó vagy viccelődő egyén is szimpatikus ideig-óráig, de hosszútávon ez sem a sportoló, sem környezete számára nem kifizetődő.
Ha csak a házunk táját nézzük: Ilie Năstase zseniális teniszező volt, ám mégis mindenki úgy emlegeti,
mint a sportág bohócát, aki senkit és semmit nem vett komolyan, nem tisztelt.
Azok a focisták, akik állandóan szimulálnak, olyan előnyre akarnak szert tenni, ami nem jár nekik – sajnos egyre többen vannak –, sportolók ugyan, de sosem nőnek fel a sportemberi szintre.
Pásztory Dóra kétszeres paralimpiai bajnok úszó, újságíró mesélte egyik, a témát boncolgató jegyzetében a következő történetet, ami rávilágít a sportoló és a sportember közötti szakadékra: „Emlékszem, 2004-ben egy rendezvényen Benedek Tibi vitába szállt a szervezőkkel, hogy ha ők (az olimpia bajnok vízilabda válogatott) az első sorban kaptak helyet, akkor engem miként ültethettek valamelyik hátsóba?
Meg arra is emlékszem, amikor ugyanebben az évben a Parlamentben egy olimpiai érmes szájából elhangzott az „ezek meg mit keresnek itt?” mondat, amint realizálta, hogy a paralimpikonokkal együtt kapják meg az állami kitüntetéseket.
Egy sportember és egy sportoló hozzáállása. Ennél jobban és érthetőbben nem lehet példázni a kettő közötti különbséget.
24h
