Dzsingisz kán földjén, a világ legjobbjaival – Lőrincz Rómeó élményei Mongóliából

Augusztus végén és szeptember elején a mongóliai fővárosban, Ulánbátorban képviselte Székelyföldet és Romániát a csíkszeredai Lőrincz Rómeó az Asian Spirit Horseback Archery Championship 2025 elnevezésű viadalon. A világ több mint tíz országából érkeztek sportolók – törökök, koreaiak, kazahok, mongolok, burjátok, afrikaiak, ausztrálok –, és köztük volt két erdélyi, Lőrincz Rómeó és a kolozsvári Bíró József.

„Amikor kiléptem az ulánbátori repülőtérről, éreztem, hogy valami egészen más világba csöppentem” – mesélte Lőrincz, aki már az első pillanatban szembesült a mongol kultúra sajátos keveredésével.

A forgalom teljesen kaotikus, de érdekes, hogy nem dudálnak meg akkor sem, ha valaki a harmadik sávból jobbra szeretne kanyarodni, vagy ha a második sávban valaki megáll beszélgetni egy gyalogossal.”

Négy pálya, négy kihívás

A verseny négy pályán zajlott: az ázsiai, a magyar és a török pályán, valamint a látványos Ball Hunt ügyességi számban. „Mind a négy pálya más-más képességet tesztelt, és különféle koncentrációt kívánt. A magyar pályát éreztem a legközelebb magamhoz, de a török pályán értem el a legjobb helyezést” – mondta a csíkszeredai sportoló.

Az erdélyiek összesített eredményei:
Ázsiai pálya: Bíró 17., Lőrincz 18.
Magyar pálya: Lőrincz 11., Bíró 15.
Török pálya: Lőrincz 9., Bíró 19.
Ball Hunt: Bíró 17., Lőrincz 19.

„A ló a sztyeppe fia”

A versenyzőket mongol lovakkal látták el, amelyek egészen mások, mint az otthoni hátasok. „Apró, de hihetetlenül szívós lovakon ültünk. Először furcsa volt, mert nem olyan termetűek, mint az otthoni lovaink, de pár kör után ráéreztem a ritmusukra. Ezek a lovak tényleg a sztyeppe fiai. Az én lovam neve Orange volt, a farára egy ősi buddhista szimbólumot sütöttek. Otthon ezért eljárás indulna, itt viszont egy több ezer éves jelképről van szó” – jegyezte meg Lőrincz Rómeó.

A kazah és mongol íjászok dominálták a mezőnyt, de Lőrinczék szereplése így is figyelmet keltett. „Nem csalódtam, tudtuk, hogy ők lesznek a legerősebbek. Nekik ez nemcsak sport, hanem mindennapi életforma. A mongol gyerekek szinte előbb ülnek lóra, minthogy járni megtanulnának.”

Lőrincz számára a verseny egyszerre volt sport és lelki élmény. „Ez nem egyszerűen egy sportverseny volt, hanem egy időutazás.

A lovasíjászat hidat épít múlt és jelen, Kelet és Nyugat között. Bennünk, magyarokban és mongolokban közös, hogy a ló a szabadság szimbóluma.”

Szervezetlenség és élmények

A mongóliai szervezés európai szemmel szokatlannak tűnt. „Nagyon érdekes az időérzékük: például 8.30-kor kellett volna legyen egy gyakorlás a hivatalos megnyitóra, 9 órakor még reggeliztek, és teljes természetességgel mondták, hogy 9.40-kor találkozunk a buszon, ami végül 10 órakor indult. Olyan mértékű szervezetlenség van itt, ami helyenként engem is zavart, de itt valahogy ez a normális. Például az 5 órás záróceremóniát áttették 7 órára.”

A mindennapokhoz hozzátartozott a jurtafaluban és a Dzsingisz kán Palace központban való élet. „Elköltöztünk a jurtafaluból a Dzsingisz kán Palace jurta központba, tehát faluról palotába.” Az egzotikus élményekből sem volt hiány: „Életemben először ittam kumiszt – borzasztó íze volt.”

A csíkszeredai sportoló szerint a mongóliai kaland több volt, mint egyszerű sportélmény:

Nekem Ulánbátor erről szólt: megélni, hogy a múlt és a jelen összeér, és hazahozni belőle annyit, amennyit csak lehet.”

A verseny után a székely lovasíjász Karakorum, Mongólia ősi fővárosa felé vette az irányt: „Visszamegyünk az első jurtatáborba, és indulunk a Góbi-sivatagba, majd onnan Karakorumba. Megnézünk mindent, amit csak lehet” – zárta beszámolóját Lőrincz Rómeó.