A sportszülő kifejezést, azokra a szülőkre használja a szakirodalom, akiknek sportol a gyermekük. Sportszülőnek lenni életforma, amelybe – ideális esetben – nem saját, hanem gyerekük döntése következtében csöppen bele az illető.

Ez pedig azzal jár, hogy a saját, illetve a család szabadidejének javarészét edzőtermek, sportpályák és sportcsarnokok vonzáskörzetében tölti, hétvégenként versenyekre jár, a családi programokat, közös nyaralásokat pedig a verseny nélküli szabad hétvégére, vagy az edzőtábor utáni időszakra kell beütemezni.

„Azt szoktam mondani, ha a gyerek sportol, az egész család sportol, hiszen egy bizonyos idő után az egész család életét ez az életforma határozza meg, kezdve a hétköznapi időbeosztástól egészen a nyaralásig. Ezt a gyerek dönti el, de nyilván a család értékrendje is meghatározó. Ha számomra fontos a sport, a mozgás, akkor elviszem és megengedem, hogy versenyezzen, ha ezt akarja” – véli Roseti-Karikás Emőke sportpszichológus, hozzátéve, hogy a folyamatban a család párhuzamosan együtt fejlődik a sportban.

Hogyan legyünk jó sportszülők?

A sportpszichológus szerint nem létezik tuti recept arra vonatkozóan, hogyan lehetünk jó sportszülők, ám néhány szempontot érdemes figyelembe venni.

• Hagyjuk a gyereket választani, ne erőltessük rá az akaratunkat. A legjobb, ha biztosítjuk számára a lehetőséget, hogy többféle sportágat kipróbáljon, majd ő maga döntse el, hogy melyiket szeretné folytatni.
  
  
• Ha elköteleződünk egy bizonyos sportág, edző, egyesület mellett, ismerjük meg és tartsuk be az ottani szabályokat.
  
  
• Bízzunk meg az edzőben, sportszakemberben, és tartsuk szem előtt, hogy az edzés, a versenyeztetés az ő dolga, és nem a miénk. Ne kritizáljuk őt a gyerek előtt, ha mondanivalónk van számára azt személyesen tegyük meg.
  
  
• Tartsuk be a szerepeket: az edző edz, a szülő támogat, a játékvezető mérkőzést vezet.
  
  
• Lehetőleg ne vegyünk részt aktívan az edzéseken, nincs szüksége második edzőre.
  
  
• Figyeljünk a viselkedésünkre (és szavainkra) mérkőzéseken, versenyeken. Azzal nem segítünk, ha utasításokat adunk, kiabálunk, inkább összezavarjuk a gyereket.
  
  
• Semmiképp se hasonlítgassuk másokhoz csemeténket, inkább önmagához, korábbi eredményéhez mérjük a teljesítményét.

Ne támasszunk túlzott elvárásokat!

„Tartsuk mindig szem előtt, hogy a gyerek elsősorban azért jár sportolni, mert jó buli, mert szereti és élvezi. Ezt viszont nagyon hamar elszoktuk felejteni, és a sportág szeretete gyakran háttérbe szorul a nagy elvárások miatt, és abban a helyzetben találhatjuk magunkat, hogy már nem akarja folytatni” – figyelmeztet Roseti-Karikás Emőke.

Korosztályonként változik a gyerekek igénye, kisgyermekkorban nagyobb támogatásra van szüksége a sportolónak, a szülő az edzésekre való eljutásban, néha az öltözésben – például a jégkorongnál – segít, de nagy szerep jut neki a hatékony időbeosztásban, hogy a sportolás ne menjen a tanulás vagy a pihenés rovására. A gyerek növekedésével ezek a feladatok csökkennek, átalakul a támogatás mikéntje, már nem kell elvinni őt edzésre, de ugyanolyan fontos, hogy például egy sikertelen szereplés után ott legyünk mellette és biztosítsuk, hogy szeretjük és bízunk benne.

Szülők a lelátón, edzők a pályán – egyértelművé kell tenni a szerepeket

„Nagyon fontos, hogy szülőként mennyire visszük túlzásba a sport iránti rajongásunkat, látjuk-e a gyerekünket az ő valójában, vagy csak a sportolót látjuk benne.

– emeli ki a pszichológus az elfogadás, a biztatás és a kevesebb kritika fontosságát.

A sport, mint örömforrás

Szülőként hogyan segíthetünk abban, hogy a sport örömforrás maradjon? A szakember szerint elsősorban úgy, hogy példát mutatunk, már egészen kicsi kortól sportoljunk, mozogjunk közösen. Tapasztaljuk meg, milyen jó szórakozás a biciklizés, milyen jókat lehet nevetni focizás, túrázás, netán úszás közben.

„Az elvárások könnyen eltudják elrontani ennek az örömnek a forrását, ezért ne nagyon értékeljük a teljesítményt. Az élsport világa kegyetlen tud lenni, a kicsik idejekorán megtapasztalják a győzelem-vereség, nyertes-vesztes szituációkat, s erre még rátesz a szülő azzal, hogy „elvártam volna, hogy ezt megnyerd”, „ezt hozni kellett volna”. Ezek csökkentik a motivációt, azt a hozzáállást miszerint az lenne a lényeg, hogy jól érezzem magam, semmint, hogy nyerjek” – fogalmaz.

A sportpszichológus azt tanácsolja, hogy soha ne az eredményre fókuszáljunk akkor, ha elvárásokat fogalmazunk meg, ha pedig mindenképp értékelni akarunk akkor ne a teljesítményt, hanem a folyamatot emeljük ki, az eredmény kiértékelését hagyjuk az edzőre. Ne mondjuk, hogy „ezt meg kell nyerni”, „első kell lenni”, „érmet kell szerezni”, inkább az erőfeszítésre fektessük a hangsúlyt: „láttam, hogy nagyon küzdöttél”, „beleadtál mindent, ebben ennyi volt”, „ügyesen próbálkoztál, bátrabban támadtál, mint legutóbb”.

Ha felmerül az abbahagyás lehetősége

Mi történik akkor, ha egyik napról a másikra már nem akar edzésre járni? Az utánpótláskorúak többek között azért szokták abbahagyni a sportolást, mert nehéznek találják a sportágat, esetleg nem tudják összeegyeztetni a tanulással, de a szakember olyat is tapasztalt, hogy a sportoló gyerek teherként élte meg azt, ahogy a szülei versenyhelyzetben viselkedtek, konkrétan szégyellte magát, a szorongás miatt pedig nem tudott teljesíteni, sem felszabadulni.

„Úgy gondolom, hogy a rendszeres kommunikáció segíthet ilyen helyzetben. Érdemes gyakran beszélgetni vele arról, hogy hogyan érzi magát az edzéseken. A „lőttél gól, dobtál kosarat, szereztél pontot” helyett érdeklődjünk afelől, hogyan érezte magát, milyen volt a hangulat.

Lehetnek jelek, amiből a szülő láthatja, hogy komoly döntés vagy pillanatnyi elégedetlenség okozza” – vélekedik Roseti-Karikás Emőke, hozzátéve, hogy bármit választ a gyerek, a szülő feladata, hogy támogassa döntésében.

Azt is tekintetbe kell venni, hogy egy kis noszogatás is szükségeltetik, főleg nagyobb korban, amikor már nehezebbek és gyakoribbak az edzések, tanulnivaló is sok van, szórakozni is szeretnének. Ilyenkor érthető, ha ellógna egy-két edzést, de fontos a hosszútávú célokat szem előtt tartani.

Legyen közös verseny utáni rituálénk

Ajánlott egy versenyek utáni családi rituálé kialakítása és betartása – eredménytől függetlenül.

„Menjünk el fagyizni, társasjátékozzunk, legyen egy rutinunk, aminek a lényege a közös időtöltés, amivel érzékeltetjük, hogy nemcsak akkor kapsz például fagyit, ha jól teljesítettél. Emeljük ki az erőfeszítést, abban benne rejlik a lehetőség, hogy lehet rajta változtatni, „ez a verseny nem ment, de ha kitartóan dolgozol, a következő jobban sikerül majd” – tanácsolja a szakember, aki szerint az is lényeges, hogy kudarc esetén hagyjuk, hogy ezt megélje.

Inkább validáljuk ezeket az érzéseket, „tudom, hogy szomorú vagy, mivel nem úgy jött össze, ahogy szeretted volna, sajnálom”. Kérdezzük meg, mit szeretne, mert így kiderülhet, hogy milyen fajta támogatásra van szüksége” – összegzett Roseti-Karikás Emőke.