Jó játék, pozitív eredmény

– Á, dehogy! – siettem Szalaiék védelmére nagy gyorsan.

– Évekkel ezelőtt valóban én is ezen a véleményem lettem volna, de ez a válogatott már nem az a válogatott. Még simán visszajöhetünk a meccsbe – mondtam bizakodva.

S részben igazam is lett.

A kilencvenes években, a kétezres évek derekán, de még jó sokáig az azt követő időszakban is a magyar csapat valóban csak hatvan percig bírta. Ha bírta. Utána összeesett, s főleg az utolsó percekben sorozatban kapta a gólokat. Jöttek is a vereségek zsinórban, több mint negyed évszázadon keresztül – még kimondani is borzasztó.

Az utóbbi években azonban egyelőre ez már a múlté. Még a tavalyi oroszok ellen budapesti meccs is azt bizonyítja, hogy a fiúkban van tartás. Pedig szeptemberben kikaptunk. Mégis felemelt fejjel jöhettünk le a pályáról: hiába vezettek már félidőben hárommal a muszkák, a második játékrészben kettőt is lőttünk, s ha még néhány percig tart a találkozó, akár ki is egyenlíthettünk volna.

A többi összecsapásról már nem is beszélek, hiszen az Eb-re való kijutás és az elitcsoportba való feljutás során jobbnál jobb mérkőzéseket játszottunk – többnyire nálunk sokkal jobban jegyzett csapatok ellen.

Mint ahogy tettük ezt csütörtökön este a lengyelek ellen is.

Mégis keserű szájízzel maradtunk a lefújás után, hiszen sok magyar szurkoló érezhette azt, hogy inkább két pontot vesztettünk, mint egyet nyertünk. Bár igaz, hogy ha valaki a játék előtt azt mondta volna, döntetlent játszunk a világranglista 19. helyén álló, a világ legjobb formájában levő Lewandowski és társai ellen, akkor bizony sokan aláírták volna.

A 3–3-as végeredmény összességében tehát nem rossz. Az már más kérdés, hogy ezzel végleg elszállta remény arra, hogy a katari világbajnokságra esélyünk legyen kijutni.

Tudom, hogy ez csupán az első mérkőzés, és még kilenc hátravan. De a csoportelsőséget valószínűleg amúgy is nagy favorit angolok szerzik meg, akik 1996 óta a selejtezőcsoportok során mindig az elsők között kvalifikálták magukat a vb-re (utoljára 1994-ben ne vettek részt világbajnokságon). Úgyhogy maradt volna a harc a lengyelekkel a második helyért. A döntetlennel azonban már ez is úszott, hiszen ahhoz nemcsak az kellene, hogy a három gyengébben jegyzett ellenfelet (Andorra, San Marino és Albánia) oda-vissza verjük, hanem az is, hogy Lengyelországban nyerjünk. Legalábbis az elméleti számítások szerint.

Persze a labda kerek, bármi megtörténhet, így nincs ok a szomorúságra.

Számítgatások helyett amúgy is jobb azon gondolkodni, hogy a magyar csapat újra bebizonyította: a nagyobbak ellen is fel tudja venni a harcot, képes bármikor visszajönni a meccsbe, és legnagyobb sztárját – a sérült Szoboszlai Dominiket – nélkülözve is pozitív eredményt elérni. A csapat ugyanis nagyjából ott folytatta a jó játékot, ahol ősszel abbahagyta, a fejlődés tehát egyelőre töretlen. Reméljük, a folytatásban – San Marino és Andorra ellen – nem szakad meg sem a veretlenségi sorozat, sem pedig a jó játék.

A rohamosan közeledő Európa-bajnokág miatt mindkettőre nagy szükség lesz.