„Ez egy életstílus” – interjú Molnár Dáviddal, a Marosvásárhelyi SE kapusával

– Mikor és hogyan ismerkedtél meg a focival?

– Emlékszem, hogy még nagyon fiatal voltam, talán öt-hat éves, amikor óvodába szünetenként odaadták a labdát a gyerekeknek és mindenki szaladt utána, versengés volt érte. Olykor nekem is lehetőségem adódott, hogy belerúgjak és már akkor megtetszett. Meg persze otthon mindig volt labdánk, és így számomra egy nagyon természetes dolognak tűnt, hogy szabadidőmben azzal szórakoztam el. Na meg nagyszüleim is komolyan követték a focit, mert nagyapám hivatásos focista volt (Molnár János, Marosvásárhelyen játszott a második ligában – szerk. megj.), és ahogy a családdal követtük a mérkőzéseit a tv-ben, megtetszett nekem.

– Melyik volt az a pont az életedben, amikor eldöntötted, hogy ezt a sportot választod szakmaként?

– Tízedik osztályos lehettem, még líceumba jártam és nem tetszett a szak, amire akkor jártam. Egyébként sem találtam, hogy melyik lenne az a szakma, amiben el tudom képzelni magam, és ahogy ezen töprengtem, rájöttem, hogy mennyire szeretem a focit. Ugyebár akkortájt már intenzíven futballoztam, felnőttcsapatban játszottam és ott hallottam, hogy komoly pénzeket kapnak a hivatásos focisták.

– Tudtommal először Marosvásárhelyen kezdtél bele a fociba, majd később Csíkszeredába n folytattad. Melyik csapatokban játszottál és milyen élményekkel maradtál?

– Marosvásárhelyen játszottam a legelső komolyabb, versenyképes futballcsapatban, a Szász Adalbert Sportlíceum csapatában, ami megyei és országos szintű bajnokságokon vett részt. Ugyebár állami támogatásból él a líceum, így az alapvető felszerelések is hiánycikkeknek számítottak sokszor, meg néha nem is tudtunk kiszállásra menni, mert az intézmény nem tudott ebben támogatni pénzügyileg. Sokszor a szülők kellett elvigyenek a mérkőzésekre, tehát nem voltak túl jó kondíciók. Utána elkerültem egy megyei, felnőttcsapathoz, a Marosvásárhelyi SE-hez, ott már egy kicsivel jobb körülmények fogadtak, és fizetést is kaptam, ami tizenhat évesen nagyon érdekes volt számomra, költőpénznek szuper volt. Itt már lehetőségem adódott belekóstolni a komoly fociba és nagyon tetszett, hogy felnőttcsapatban játszhattam, hiszen nagyobb mentorok, modellek voltak a csapatban, akikre felnézhettem, akik inspiráltak. Végül innen kerültem az FK Csíkszereda labdarúgó akadémiájának a csapatába a Székelyföld Labdarugó Akadémián keresztül. Mivel az intézmény naprakész követi a fiatal tehetségeket és látták bennem a potenciált, így felajánlottak egy helyet a csapatban, s ezáltal a legszebb éveimet tölthettem Csíkszeredában, mint foci, mint magánélet terén. Amilyen körülmények voltak és amilyen sportszinten fociztunk, az mind profizmus volt.

– Jelenleg hol tartózkodsz és mivel foglalkozol?

– Jelenleg Marosvásárhelyen élek, testnevelő tanárként dolgozom, emellett kapusedző és szerződéses futballista is vagyok. Továbbá, most végzem a sporttanácsadói mesterképzést a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen.

– Miből áll egy focista napja? Hogyan készültök egy mérkőzésre, bajnokságra?

– Küldtek egy programot, hogy mire kell odafigyelni az étkezések során, hogy a protein meg a szénhidrát bevitel megfelelő legyen. Még amire nagyon odafigyelnek, azok a vitaminok. Fontos, hogy milyen vitaminokat, proteineket és étrendkiegészítőket szedünk. Ezek mellett vannak különböző szessziók évközben. Például, amikor a csapat versenyre készül, akkor van, hogy napi két edzést is tartanak. Az egyik inkább erőnléti, edzőteremben, a másik pedig kint a csapattal, inkább taktikai, technikai edzés. A felkészülési időszakban több az erőedzés, majd a bajnokság közeledtével jön az alapozás, ilyenkor tartjuk a taktikai edzéseket. Ez a kettő váltakozik.

Ez egy profi csapatnál úgy történik, hogy általában késő reggel, délelőtt vannak az edzések, majd utána a focisták odamennek a sportkomplexumhoz, ott svédasztalos reggeli várja őket, mindenféle tápláló finomsággal. Ezután mindenki azt csinál úgymond, amit szeretne. Lehetőség van nyújtani, vagy konditerembe biciklizni, van masszőr is, ha esetleg valakinek szüksége van rá, valamint ilyenkor kapunk vitaminokat is. A délutáni órákban pedig az edzés taktikai része jön. Ha ezeken mind túlvagyunk, utána csapattevékenységgel zárjuk a napot. Szoktak lenni kisebb csapatösszerázók, amikor elmegyünk gokartozni vagy biciklizni közösen, vagy csak pihenünk, beszélgetünk s kártyázunk. S akkor szombaton, néha szerdán bajnoki mérkőzések vannak.

– Az egészséges test része az egészséges lélek is. A mentális egészségetekre mennyire figyelnek oda?

– Az a gond, hogy erre nem nagyon van igény, főleg itt Romániában. Amit láttam profi csapatoknál, arról is csak annyit tudok mondani, hogy nagyon nagy hiány van a sportpszichológusokból. Illetve lenne rá igény, csak valamiért nem alkalmaznak ilyen szakembert. Külföldön amit láttam, meg Magyarországon, profi csapatoknál van orvos, sportpszichológus, és a fiatal 15-16 évesek rendszeresen járnak konzultációkra, akár a magánéletről akár a sportról legyen szó. Merthogy nagy a nyomás rajtunk, ha belegondolsz.

Ilyen esetekben a fiatalabb sportolónak vagy megvan a mentalitása, személyisége, van olyan erős, hogy bent marad, vagy én nagyon sok olyan személyt láttam, aki elvesztődött emiatt, mert egyszerűen az öltözőben „megették” és nem volt kivel beszéljen. A tehetsége megvolt, csak mentálisan nem bírta, és sajnos nagyon sok tehetség elvesztődik, mert mentálisan nincsen rendben.

Általában az edzők megpróbálják betölteni ezt a posztot. Nálunk Romániában az edző az atyaúristen is. Egyszerre edző, pszichológus, orvos, másodedző, erőnléti edző, mert hogy egyszerűen nincs nálunk Romániában keret arra, hogy legyen hét-nyolc edző egy csapatban. Van egy s az mindent csinál.

– Kérlek mesélj egy kicsit az eddig bejárt karrieredről, melyik volt eddig a legemlékezetesebb meccsed és miért?

– Eddig a legmagasabb szint, ahol játszottam, az a harmadik liga volt. Egy szezont lefutottam, az volt az első szezonom a harmadik ligában, amire büszke is vagyok, és az volt eddigi legnagyobb eredményem. Ott belekóstoltam egy kicsit, hogy milyen egy profi szintű futballbajnokság, és hát mentálisan is ott kell legyen az ember. Hiszen bele kell gondolni abba, főleg fiatal játékosként, hogy van olyan csapattársam, aki tényleg ebből él meg, és ki kell fizesse a havi bérleteket, a számlákat. Van családja, akit el kell lásson.

De ettől függetlenül szépen tekintek vissza erre is és vágyom, hogy megint azon a szinten vagy magasabban legyek. Ha nem is játékosként, akkor legalább edzőként.

A legemlékezetesebb meccsem is akkor volt, amikor a bennmaradásért küzdöttünk a harmadik ligában, és volt egy mérkőzésünk a téli szünet előtt. Az nagyon fontos győzelem volt és én lettem a meccs embere, mivel kulcsfontosságú szerepem volt kapusként az 1-0-s győzelmünkben. Vezettünk és rengeteg helyzete volt az ellenfélnek, de ki tudtunk védekezni és nagyon örülök, hogy hozzá tudtam járulni ehhez a győzelemhez. Örültem, hogy győztünk és mehetünk a téli szünetre.

– Van példaképed, vagy olyan személy, aki inspirál? Ha igen, ki és miért?

– Van egy svájci kapus, akinek egyaránt tetszik a technikai és az öltözködési stílusa is. Csodálatra méltó az, ahogy mindig mosolyog és nagyon higgadt, nyugodt. Yan Sommernek hívják, a német Bundesligában véd. Hát igen, ő az. 

– Mik a terveid a jövőre nézve?

– Jó kérdés, nagyon jó kérdés. Szeretném mindenképp kihozni a maximumot a játékoskarrieremből, ami még hátravan. Minél magasabb, harmadik vagy akár második ligában is szerepelni, ha ez összejöhet. Akkor tudni fogom, hogy én mindent beleadtam és amit tudtam megvalósítottam. Meg persze azért is jó lenne eljutni odaáig, mert szeretek játszani. A másik tervem pedig az edzői karrier, kapusedzői vagy akár csapatedzőként.

Dávid Viktória

A szerző egyetemi hallgató, szakmai gyakorlatát a Székelyhon.ro portálnál végzi.