Szűk merítés, szoros meccsek – tanulságok a kézi Eb-ről

Nem hiába írtuk a férfi kézilabda-Európa-bajnokság előtt, hogy talán a világ egyik legnehezebb és legkiegyensúlyozottabb tornája. Már a csoportmérkőzések során látszódott, hogy szinte mindegyik összecsapás egy kisebb harc. Hiányoztak a nagy gólkülönbségű győzelmek, sok mérkőzésen csupán az utolsó percekben vagy éppen másodpercekben dőlt el. A középdöntőben tovább folytatódtak az öldöklő csaták az első két hely megszerzéséért, vagyis az elődöntőbe kerülésért.

A kontinenstorna megmutatta, milyen irányba fejlődik a sportág, ugyanis egy-egy mérkőzésen belül átlagban 10-15 támadással többet vezettek a csapatok, mint korábban. Ezzel együtt pedig a gólátlag is megnövekedett, az 50-60 helyett a meccsenkénti 70 gól sem volt ritka, sőt egy 41–40-es végeredményt is elkönyvelhettünk.
Egy dologban nem változott semmi: a toronymagas esélyes aranygenerációval rendelkező dánok az olimpiai és világbajnoki cím után az Eb-elsőséget is bezsebelhették.

A döntő északi párharcot hozott ugyan, de érdekes módon nem a svéd, izlandi vagy norvég csapat mérkőzött meg a dánokkal, hanem a világ legjobb bajnokságával rendelkező Németország.

A párizsi döntő ismétlését láthattuk a két csapat között: magas színvonal, óriási iram, kimagasló egyéni teljesítmények. A dánok 2012 után harmadszor nyertek Eb-t – ezúttal Mikkel Hansen és Niklas Landin nélkül. A bronzot a horvátok nyerték meg a meglepetésre négybe kerülő Izland ellen – érdekes módon a magyar válogatott mindkét csapat ellen szoros meccset játszott.

Fotó: MTI/Hegedüs Róbert

A torna legnagyobb meglepetését a franciák szolgáltatták, akik nemhogy az elődöntőbe nem kerültek be, de még a helyosztót sem tudták megnyerni. Így a portugálok – úgy, ahogy két évvel ezelőtt a magyarok – történelmi eredményt értek el a megszerzett 5. helyükkel.

Távol a kitűzött céltól

És ha már a magyarok kerültek szóba. Talán kimondhatjuk, hogy Chema Rodriguez csapata a csalódást keltő 10. helyen végzett. Ugyanis az együttes nemcsak a csoportból való kijutást célozta meg, hanem a két évvel ezelőtti bravúrt próbálta volna megismételni. Sőt, a fiúk titokban dédelgetett álma nem is ez volt, ugyanis egy szinttel feljebb szerettek volna jutni. Az elődöntőbe.

A fiúk azonban két győzelemmel, két döntetlennel és három vereséggel zártak, amely csupán a 10. helyre volt elegendő. Ráadásul a torna nagy részében önmagukhoz képest gyengén játszottak, hullámzó teljesítményt nyújtottak, sokszor egy-egy mérkőzésen belül is. Csupán egyetlen bravúrpontot szereztek a világklasszis játékosokkal felálló svédek ellen (ha pedig pártatlan a bíráskodás, akkor akár győzelem is lehetett volna).

Csakhogy az ábra nem ilyen egyszerű. Az éremnek van egy másik oldala is. Elutazás előtt kiderült, hogy Bánhidi Bence lesérült, így a tornán Rosta Miklósnak egyedül kellett helyt állnia beállósként. A feladatot különben kimondottan jól oldotta meg. A csapatból kivált néhány „régi öreg”, az irányító Lékai, az átlövő Ancsin, valamint a kapus Mikler. Helyettük újak érkeztek, akiknek még szokniuk kell a világversenyek hangulatát.

A keret részben tapasztalatlan, akár ez is lehet egy ok, amiért a torna nem úgy sikerült, ahogy a szakmai stáb és a fiúk eltervezték.

Ráadásul az Eb közben sérülés miatt a csapatból kivált Ónodi-Jánoskuti is, így átlövő poszttársának, Ilic Zoránnak dupla terhelés jutott.

Szűk keret, kevés lehetőség

És még valami. Amikor a magyar válogatott eredményeit vizsgáljuk, s a mutatott játékot próbáljuk elemezni, egy dolgot nem szabad elfelejteni. Az Európa-bajnokság ismét rávilágított egy régi igazságra: ha posztonként nincs két egyforma tudású játékosod, semmi esélyed nincs.

A magyar együttes kerete pedig rendkívül szűk. Van néhány jó játékos ugyan, de egy hosszú tornára – ahol rövid idő alatt több tétmérkőzést kell lejátszani és közben rotálni a játékosokat – ez nem elég. Az együttesben posztonként nemhogy két nemzetközi szintű játékos nincs, de helyenként egy sem.

Fotó: MTI/Hegedüs Róbert

Kellene ugyanis két-két szélső, a négy helyett pedig van egy, a világklasszis szélső Imre Bence. A négy átlövő is hiányzik, talán Szitát és Ilicet említhetnénk, de ők sem a nemzetközi topkategóriáját jelentik. Irányítóban Fazekas Gergőnek kellene átvennie a stafétát, de még messze nem éri el sem Császár Gábor, sem Lékai Máté szintjét.

Palasics Kristóf jó kapus, de egyedül ő sem tud végigvédeni egy tornát. Ligetvári és Sipos személyében van két világklasszis védekezőspecialistánk, Bánhidi és Rosta pedig két kiváló beálló. Őket azonban (a testfelépítésük és a taktika miatt) meccs közben folyamatosan kell cserélni, a mai modern kézilabdában pedig annak áll a zászló, aki keveset cserél. A lerohanásgóloknak, a nagy iramnak ugyanis óriási a szerepe, ettől pedig a magyar csapat távol áll.

Ugyanakkor tény, hogy egyetlen csapat sem tudott minket megverni nagy gólkülönbséggel.

Az olasz és a lengyel mérkőzésen Bodó Ricsiék hozták a kötelezőt, ezt követően pedig a topcsapatokban játszó izlandiak csak nagy nehezen verték meg a Chema-legénységet. A svájciak ellen a válogatott pocsék arcát mutatta, ámbár a kantonok országa bizonyította, hogy nem véletlenül jutott ki az Eb-re. A verhető szlovének ellen ismét hullámzóan teljesített a csapat, a svédek ellen viszont már sziporkázott. Nem véletlen, hogy a Chema szinte végig ugyanazt a 8-9 játékost tartotta fent a pályán 60 percig.

A csapat a horvátok ellen is a szebbik arcát mutatta. Látszott, hogy az a taktika, amelyet a spanyol szakember kidolgozott, szinte minden esetben működött. Annak 60 percen keresztül való pontos betartása csupán a játékosok képzettségén, illetve frissességén múlott.

„Szerintem örülnünk kell, hogy minden mérkőzésünkön versenyképesek voltunk, sőt, esélyünk volt megnyerni valamennyit.

Ma már egy kis szerencsére is szükség van ahhoz, hogy több pontot szerezzünk, de ilyen erős mezőnyben éppen ez a lényeg” – mutatott rá a tizedik hely értékére Chema Rodríguez szövetségi kapitány.

A román válogatott a 24-es mezőnyben a 22. helyen végzett, a csoportban kiélezett mérkőzésen kikapott az észak-macedonoktól, a másik két meccs tulajdonképpen papírforma volt. Maga az a tény, hogy kijutott, már jelentős teljesítmény. Noha amennyiben a román férfi kézilabda hagyományait nézzük, az eredmény lehangoló.

Fotó: MTI/Hegedüs Róbert

Nehéz sorsolás

A döntő előtti napokban különben sorsolást is tartottak a jövő évi világbajnokságra. Az Eb-n az első nyolcba került csapat automatikusan kijut az olimpiára is kvalifikáló vb-re, a többi selejtezőt játszik. A magyar csapat a litván–szerb párharc győztesével mérkőzik meg.

„Amennyiben Szerbia továbbjut az előselejtezőből, ami felől nincs kétségem, akkor mondhatjuk, hogy a legnehezebb ellenfelet kaptuk az összes közül – mondta el a sorsolást követően Chema Rodríguez. – A szerbek kiváló edzővel rendelkeznek, az Európa-bajnokságon legyőzték a döntőbe jutott németeket, megszorongatták a spanyolokat, és tovább is kellett volna jutniuk a középdöntőbe, ám Ausztria ellen nem ment nekik és kiestek. Komplett csapat, remek átlövőkkel, kapusokkal, irányítókkal, beállókkal, szélsőkkel, nincs is gyenge pontja. Rendkívül versenyképes, kiemelkedő csapat. A 2027-es világbajnokság a ciklus egyik legfontosabb versenye, kritikus az olimpiai kvalifikáció szempontjából, ezért mindent megteszünk, hogy kijussunk, de ez őrült nehéz lesz. Felkészülünk, ahogy mindig, harcolunk a végsőkig!”