A német–magyar vb-csoportmeccs előtt azért nyugtattam magam, mert tudtam, hogy egyrészt mi a szlovákokat és a cseheket kilenccel, míg a németek 24-gyel verték. Másrészt, csapatunk generációváltáson esik át. Harmadszor: Tomori Zsuzsi utolsó pillanatban való kiválásával a védelmet újra kellett szervezni, s erre nem sok idő állt rendelkezésre. Negyedszer: több játékosnak és Golovin szövetségi kapitánynak ez az első felnőtt világversenye. Ötödször: a szakemberek szerint a németeknek minden posztra van két jó játékosuk, keretük kiegyensúlyozottabb, mint a miénk. Hatodszor: irányítóban az elmúlt évtizedekkel ellentétben – Görbicz, Szucsánszki és Kovacsics hiányában – nincs tapasztalt játékosunk. Hetedszer: a játékosok nagy része fiatal, egyesek még az ifiválogatott keretét is erősíthetik, összeszokottság tehát nincs. És talán a sort lehetne folytatni, de nem érdemes. Lényeg, hogy minden jel arra mutatott, a németeknek magabiztosan kellene nyerniük.

És mégsem így történt. Éppen ezért lettem ideges mérkőzés közben. Mert láttam, a német sem világverő együttes. Az is képes hibázni, nem is akárhogy. Őket is le lehet győzni, még ezzel a viharvert csapattal is.

Hiszen ne feledjük, öt átlövőnk közül Kácsor a csehek ellen megsérült, Zácsik már eleve sérülésből tért vissza (ő a törött orra miatt különben is később csatlakozott a Spanyolországba kiutazó kerethez), Klujberről pedig az ellenfél gondoskodott – még a meccs elején –, hogy ne tudjon játszani. Ilyen körülmények között az első félidő végétől eltekintve a két csapat fej-fej mellett haladt (szünetben nyugtatásképpen át is kapcsoltam a pihentető román labdarúgó-bajnokság 18. fordulójának utolsó mérkőzésére).

Játék közben különben – éppen az eredmény alakulása miatt – korábbi tervemmel ellentétben folyamatosan idegeskedtem. Vagy az eladott labdák, vagy a belemenések, vagy az elrontott hétméteresek, vagy a lépéshibák, vagy az elrontott ziccerek miatt. És sajnos még az utolsó másodpercekre is jutott egy bődületesen rossz indítás.

Hiába a magyar feltámadás, a németek visznek két ponttal többet a középdöntőbe

De hadd nézzük a pohár tele részét. Van egy kiválóan védő kapusunk (Bíró Blanka tegnap este világklasszis teljesítményt nyújtott, és Szikora Melinda is megbízhatóan védett), egy-két megbízható szélsőnk (Márton Gréta és Lukács Viki személyében), egy rendkívül fiatal, de egyre jobb formában játszó irányítónk (Vámos Petra 21 éves), Szekeres Klára helyett egy magas védekezőspecialistánk (Planéta Szimonetta a mezőny egyik legmagasabb játékosa). Ha ehhez hozzávesszük, hogy Schatzl Nadine és Kovacsics Anikó felépül, Tomori később újra vállalni fogja a játékot, Klujber és Kácsor hadrafogható lesz, Zácsik Szandra pedig belelendül a játékba, akkor már csak a beállójátékon kell csiszolni (és egy kis malíciával fogalmazva Háfra Noémit újra megtanítani kézilabdázni).

Összességében tehát nem volt rossz a mérkőzés, a lányok mindent beleadtak, rengeteget küzdöttek, és egy kis szerencsével majdnem megvertük a németeket. A lényeg sajnos azon van, hogy majdnem.

Mert ezzel a kitűzött cél, a nyolcba kerülés elég távolra sodródott, hiszen a negyeddöntőbe kerüléshez arra lesz szükség, hogy az északi stílust képviselő (ez nekünk nem igazán fekszik), jó játékerőt képviselőt Dániát is meg kell majd vernünk.

Erre pedig a látottak alapján nem sok esély mutatkozik. S így megint, mint ahogy az elmúlt években oly sokszor, azt kell mondanunk: majd legközelebb.