A magyar nemzet sportkommentátora – interjú Hajdú B. Istvánnal

– Gyerekkori gombfocipartik kommentálása után mostanság már a Magyar Televízió vezető sportkommentátora, egyben a nemzet egyik legkedveltebb közvetítője. Hogyan vezetett az út idáig?

– A gombfocimeccsek kommentálása valójában csak arra szolgált, hogy ne unatkozzunk, miközben játszunk. Állandóan beszéltem, a többiek meg hallgatták, és tetszett nekik. Később elvégeztem a riporteri iskolát, ahonnan az egyik vezető tanár vitt el a Magyar Televízióba. Azóta a szakmában vagyok.

– Már-már legendás és szállóigévé vált aranyköpések például a tizenhárom fürdőnadrágos vízilabdás vagy éppen Böde norvég döntése. Lehet ezekből készülni, vagy csak jön magától és megszüli a pillanat?

– Az élő sportközvetítés reagálás. Ha előre tudtam volna, hogy Böde megfogja a norvégot és földhöz vágja, akkor lehet, hogy még jobban megírom. Ezeket általában az adott szituáció szüli. Néha van olyan, hogy egy viccesebb név adódik, és olyankor az ember előre elgondolkodik, hogy vajon ebből milyen jó dolog sülhetne ki, de az élő közvetítéskor úgyis elfelejti, hogy mit gondolt ki előtte, úgyhogy amit mondunk, az 95 százalékban improvizáció.

– Azt olvastam, hogy a japán Maki játékossal és a német Babbel focistával kapcsolatosan gondolkozott már előre kiagyalt szövegeken, ha megfelelő játékszituáció lenne. Mik voltak azok, amiket élesben is fel tudott használni?

– Mindenki másra emlékszik, vagy más ragadja meg. A tizenhárom fürdőnadrágos férfira mindenki emlékszik, mert ott egy olimpiai döntőt nyertünk meg, sokan látták, sokan hallották. Egy labdarúgó-világeseményen van, hogy 10–15 mérkőzést közvetítek, és előfordul, hogy nem marad meg semmi. A jó sportközvetítés mindig egy magyar siker is egyben, mert az Önök kérték műsorban sem az Andorra–Magyarország mérkőzés gólját fogják kérni és mellé a sportkommentátor hangját.

– Melyek azok az Ön számára is kiemelkedően fontos mérkőzések, amelyekről tudósítania kellett?

– Nagyon sok minden volt. 1996 óta minden nyári olimpián ott vagyok, közvetítettem vízilabda magyar olimpiai bajnoki címet Athénból és Pekingből, Londonból. A riporter pályafutásának csúcsa az, ha magyar olimpiai bajnoki címet közvetíthet. A futball a sportágam, ott minket nem ért olyan sok siker. A Fradi és a Debrecen anno bejutott a Bajnokok Ligájába,

de egyértelműen a 2016-os Európa-bajnokság volt az, amire az ember nagyon szívesen visszagondol, mert jól szerepeltünk és nagyszerű futballmeccsek voltak.

Az osztrák meccsel kezdődött, szinte lidércnyomásszerűen, mert volt Alabának a kapufája, ami ha bepattan, akkor lehet, az egész Európa-bajnokság másként alakul számunkra. De Szalai és Stieber berúgta, és euforikus állapotok következtek. Aztán ott volt a portugálok elleni meccs. Ronaldo tombolt, 3–3 lett, a meccs végén mindenki örült, a lyoni kivetítőn megjelent a csoport végeredménye. Magyarország csoportelső lett. Senki nem gondolta volna.

– Székelyföldre legfeljebb csak a hangja ér el a televízión keresztül. Mit kell tudnunk Hajdú B. Istvánról mint magánemberről?

– Hát sok extrával nem tudok szolgálni. Van egy feleségem és három gyermekem, ugyanattól a feleségtől van a három gyermekem (nevet), ez ma már lehet, hogy szenzáció. Szabadidőmben szoktam focizni, sajnos nem annyit és nem olyan rendszeresen, mint szeretnék. Sok utazással jár a riporteri munka, és nehéz összeegyeztetni az időpontokat, a családdal is sokat kell lenni.

– Járt már Erdélyben, Székelyföldön?

– Eddig még nem jártam. Bukarestben voltam kétszer közvetítés végett. Egyszer a magyar válogatottat, egyszer pedig a Steaua–Real Madrid BL-meccset közvetítettem. Erdélybe a munka is szólíthatna. Sajnos a legutóbbi kosár Eb-re nem tudtam kimenni, amikor Kolozsváron játszott a magyar csapat. Erdély nem olyan hely, ahol át kellene rohanni, majd egyszer inkább magánúton nézném meg, amikor egy-két hetet rá tudok szánni.

– Igaz a nevében található B. története?

– Igen, eredetileg nincs benne a nevemben. Amikor a tévéhez kerültem, akkor ott dolgozott még egy másik Hajdú István is, és ő kért meg, hogy valahogy különböztessük meg egymást. Ez lehetett volna bármilyen betű. Egyébként minden hivatalos papíron b nélkül szerepelek.

– A sportkommentátori berkekben miként dől el, hogy egy-egy meccset ki kommentálhat, illetve hogy az eseményekre ki utazhat el? 

– A tévén belül megvan, hogy ki milyen sportággal foglalkozik, és mindig az aktuális főnök, jelenleg a csatornaigazgató dönt arról, hogy ki melyik eseményre utazik el. Nyilván azt is figyelembe veszik, hogy ki milyen minőségben tudja közvetíteni az eseményt, vagy éppen azt, hogy torlódnak-e a közvetítések. Nekem jobbára a labdarúgás és a vízilabda eseményeit kell kommentálnom.

– Mire a legbüszkébb szakmáját illetően? Van még olyan, aminek be kell teljesülnie?

– Azt csinálom, amit szeretek. Ez egy nagyon jó dolog. Sok olyan helyre eljutottam a világban, ahova valószínűleg másként nem jutottam volna el. Rengeteg olyan pillanatnál voltam ott, akár magyar, akár nemzetközi vonatkozásban, ami visszaadhatatlan. Futballkommentátorként nagyon szeretnék egy olyan világbajnokságot, ahol a magyar csapat is jelen van, mert legutóbb csak gimnazista voltam, amikor ez előfordult.

– Legnagyobb bakik?

– Baki az mindig előfordul. Pályafutásom kezdeti szakaszában egy alpesisí-versenyt kommentáltam, megjelölve a győztest. Mint kiderült, az az edzés volt, a versenyt csak másnap rendezték. A pekingi olimpián rádiónak tudósítottam éppen egy páros teniszmeccset. Federer és Wawrinka a megnyert harmadik játszma után égnek lökte a kezét, 2–1 volt.

De a végén tényleg ők nyertek (nevet).

– Mennyi időt vesz igénybe egy közvetítésre való felkészülés?

– Ez a legmacerásabb, mert vagy azért nehéz felkészülni, mert olyan csapatok vagy versenyzők vannak, akiket az ember még nem látott, vagy azért, mert nyolcvanhetedszer is újat kellene mondani Ronaldóról vagy Messiről. Mindig igyekszem friss információt gyűjteni, régi közvetítésem papírjait megtartani. Általában egy-egy világverseny a legnagyobb kihívás. Ott utazással egyben kell közvetíteni. Az ember épp hogy megérkezik, már kinn kell lennie a stadionban. Idén futball-világbajnokság lesz, és ha most hirtelen pár anekdotát kellene mondani a panamai labdarúgó-válogatottról, akkor azt azért nem nagyon tudnék.

– Miket szeret leginkább közvetíteni, és miket nem?

– Amiket nem szeretek közvetíteni, azokat jobbára nem is közvetítem. Nem vagyok nagy értője a technikai sportoknak. Nem is közvetítettem soha Forma–1-et vagy más autó- és motorversenyeket. Bizonyos szintig fel lehetne készülni belőle, de élmény nem lenne a fejemben, mert kevesebb ilyen eseményen voltam. Illetve az ilyen – mondjuk így – mű-vel kezdődő sportágak, mint műkorcsolya, műúszás, művészi torna nem az én világom. Minden sportágnak megvan a maga szépsége, de vannak olyanok is, amiket előképzettség nélkül az ember nem tud kommentálni. A futball szabályait nagyrészt mindenki ismeri, de ha egy cselgáncs vagy birkózás lenne, ott azért el kellene gondolkozni a szabályokon, vagy hogy melyik milyen dobás.

Fotó: M4 Sport

– Szakmáját illetően ki a példaképe?

– Én senkire nem akartam igazán hasonlítani. Vitraybb a Vitraynál vagy knézybb a Knézynél nem lehetett lenni. Az én időmben volt 8–10 sportriporter, és mindenkitől el lehetett lesni valamit. Szerencsére sokukat személyesen is ismerhettem, és be tudtam építeni saját munkamódszereimbe azokat a dolgokat, amiket tőlük tanultam.

– Az angolszász kommentátorok visszafogottabbak, a dél-európaiak már jóval vehemensebbek, Dél-Amerikában pedig földindulás is van egy-egy gól beköszöntével. Melyiket tartja jobbnak, ezen a skálán hol található Hajdú B.?

– Nem feltétlenül azért viselkednek így, mert egy argentin esetleg lelkesebb, mint egy angol, hanem mert más nyelven beszélnek. Az olasz nyelv tempója például teljesen mást kíván egy közvetítéstől, mint egy németé. Nálunk a magyar nyelv és a magyar közvetítési szokásoknak kell valamilyen szinten megfelelni. Illetve vannak az embernek a hangi adottságai, van, akinek mélyebb, dörmögőbb, van, akinek a magas hangtartomány nem áll jól. Mindenkinek meg kell találnia a maga stílusát.

– Mit üzen az erdélyi, székelyföldi magyar sportkedvelőknek?

– Nehéz, mert én nem tudom, milyen nekik átélni egy érzelemdús magyar sikert, eseményt, mert nem vagyok ott, nem oda születtem. Az a legfontosabb, hogy próbáljanak a magyarságukból minél többet megtartani, bármilyen körülmények között is kell élniük. Mindig meghatottsággal hallom, hogy a kárpátaljaiak, a felvidékiek vagy akár az erdélyiek magyarul nézik a közvetítéseket, és nekik is milyen sokat jelent egy Dzsudzsák- vagy egy Gera-gól. Úgyhogy elsősorban további sok-sok élményt kívánok nekik.