A hasonlóan zárult női meccs után kevésbé volt mérges, szomorú vagy éppen felháborodott a magyar közvélemény (?) vagy szurkolótábor. Mert a lányok hullámzó teljesítménye sajnos már megszokottá vált, az elődöntőbe való bekerülés pedig amúgy is jó eredménynek számít. Ráadásul az utóbbi három olimpián szerzett negyedik hely mintha már a mostani eredményt is kódolta volna az emberekben.
De térjünk vissza a férfiakra. Tényleg olyan rossz eredmény a döntőből való kiesés?
Ha azt nézzük, hogy Európa-bajnokként érkeztünk Tokióba, igen. Ha azt vesszük, hogy a görögöktől kaptunk ki, akiktől világbajnokságon és olimpián még sohasem, ugyancsak.
Ha a Kemény Dénes-féle időszakot és sikereket, akkor mindenféleképpen kudarc. Nem is kicsi. Ha az esélyességet vagy a hagyományokat tekintjük (15 olimpián 9 aranyérmet nyertünk), akkor is az. De hát a medencébe nem az aranyak, a hagyományok vagy éppenséggel a TAO-pénzek ugranak be, hanem a magyar játékosok. Akik a horvátok elleni lenyűgöző győzelem után talán kicsit hátradőltek, elkényelmesedtek. És hát ellenfél is van a medencében.
Ám érdemes megnézni az érem másik oldalát is. Igaz ugyan, hogy Peking óta nem nyertünk olimpiát, de Londonban és Rióban is ötödik helyen végeztünk, most elődöntőbe jutottunk, 2017-ben vb-döntőt játszottunk, két évvel később negyedikek voltunk (a nők is), 2020-ban pedig Eb-t nyertünk (a nők bronzot).
Vagyis még mindig a világ élvonalába tartozunk. Arról nem is beszélve, hogy a spanyolok mellett csupán nekünk van mindkét pólócsapatunk az első négyben.
Ami pedig a támogatásokat illeti: lehet, hogy az állami finanszírozás nélkül még itt sem lennénk. Elég, ha csak a román sportadók riportereit vagy egyes meghívottjait hallgatjuk, akik nem győzik dicsérni a magyar sporttámogatási rendszert és a magyarok által elért eredményeket.
Lehet, hogy Csapó Gábor szerint „a magyar vízilabdacsapat győzelemre született”, vagy hogy egy másik híres mondás szerint „az ezüstérem vízilabdában nekünk kudarcot jelent”, ezért mindig a legtöbbet várjuk el csapatainktól, de szembesülni kell azzal, hogy egyrészt nincs olyan aranygenerációnk, mint Kásás Tamásék idejében, másrészt már nem csak három-négy nemzet válogatottja tud vízilabdázni. A világ ugyanis fejlődik – pólóban is.
Mindezektől függetlenül – ha csak a görögök elleni elődöntőre szorítkozom – számomra is kérdés marad az, amit
valaki a harmadik negyedben ordított be a magyar játékosoknak: hol van a tűz, fiúk?
Nem véletlenül írta az egyik szurkoló, hogy „nekem már a himnuszoknál látványos volt a különbség az arcokon”. Lehet, talán éppen ezen ment el.
Az idény végén lejárt a szerződése az FK Csíkszeredánál, a felek nem hosszabbítottak. A székelyföldi szakember neve máris felmerült egy román élvonalbeli klubnál.
A tapasztalt támadó a 2025–2026-os idényben kölcsönben szerepelt az élvonalbeli Aradi UTA együttesénél, ahol sikerült letennie a névjegyét. A piros-fehér mezes klub nem habozott, és aktiválta a szerződésében szereplő opciót.
Felháborító jelenetet örökített meg egy névtelen felhasználó a csíksomlyói nyeregben a pünkösdi búcsút követően.
Szerdáig tartott a Fejes Rudolf Anzelm nagyváradi premontrei apátnak kitűzött kilakoltatás határidejének „meghosszabbítása”: az önkormányzat munkásai hajnalban áttörték a még el nem foglalt helyiségekkel szomszédos falat.
Lemondásra szólította fel hétfőn a kulturális minisztert Csoma Botond, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője.
Az 1989 előtti korszak Romániájában a rockzenei szcéna jóval fejletlenebb volt, mint Nyugaton vagy akár Magyarországon. Ennek a korszaknak a kutatásáról beszélgettünk Fodor János rocktörténésszel, a BBTE adjunktusával.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
