Kedd esti eufória. Világraszóló siker

Nem csoda, hiszen az angol–magyar meccs közben és főleg utána minden magyar háztartásban örömrivalgások hallatszottak és örömkönnyek folytak. Merthogy mikor is volt ilyen élményben része a magyar futballszurkolónak?

Emlékszem, édesanyámék milyen sokat meséltek az Aranycsapatról. A világbajnoki labdarúgódöntőt 1954-ben az utcán hallgatták rádión keresztül. Oly nagy volt akkor a szegénység a második világháborút követően, hogy nem mindenkinek volt rádiója (a tévét mifelénk akkor még hírből sem ismerték), így a györgyfalvi úton mindenki kigyűlt a házak elé, hogy hallgassa azt az egy-két rádiót, amelyet a módosabbak a többiek számára is hallhatóvá tették.

Az Aranycsapat mítosza pedig éveken, évtizedeken keresztül folytatódott: mindenki az 54-es világbajnoki döntőről, a magyar válogatott többéves veretlenségi sorozatáról, az évszázad mérkőzéséről, a londoni 6–3-ról és a budapesti 7–1-ről beszélt.

Folytatódott egyrészt azért, mert a magyarok világraszóló sikereket értek el, szinte mindenkit képesek voltak megverni, másrészt azért, mert egy idő után a magyar labdarúgás hanyatlásnak indult, s az emberek már csak az emlékekből, az emlékeknek éltek.

Fiatalként talán a legrosszabb korszakot fogtam ki, hiszen a kilencvenes évektől kezdődően (utoljára a magyar válogatott az 1986-os világbajnokságra jutott ki) a magyar foci lejtmenetbe került, s úgy tűnt, hogy azon a lejtőn nincs megállás. Folyamatosan a bokszzsák szerepét töltöttük be, a csoportok utolsó harmadában végeztünk, s lassacskán már alig volt olyan csapat, amelyik nem volt képes legyőzni minket.

Innen ered az egyik – immár szakállas – vicc is,

amikor a kisgyerek azt mondja a tanítónéninek, hogy sem az anyját, sem az apját nem szereti, csak a magyar válogatottat, hiszen az nem ver meg senkit.

Utóbbi években ez a trend azért lényegesen változott. A magyar csapat nemcsak a 2016-os Európa-bajnokságra jutott ki, hanem a 2021-es kontinensviadalra is. Igaz, a vb-kijutástól még nagyon távol állunk, de jó meccseket, szoros eredményeket már szinte bármilyen magasan jegyzett csapattal is képesek vagyunk elérni.

Amikor felkerültünk a Nemzetek Ligájának elit csoportjába és kisorsolták a kvartetteket, szerintem még maguk a játékosok sem gondolták volna, hogy négy mérkőzést követően egy vereséggel a csoport élén leszünk úgy,

hogy Angliát oda-vissza verjük, az Eb-ezüstérmestől egyetlen gólt sem kapunk, ráadásul ötöt rúgunk, a szigetországban egyenesen négyet.

Tudom, hogy az elit csapatok nem veszik olyan komolyan a Nemzetek Ligájának kiírását, hogy az elitklubok topjátékosainak a lábában ebben az idényben 50–60 meccs van, hogy több válogatott a vb-re készül, a játékosok a nyári pihenőre, más együttesek pedig generációváltáson, fiatalításon vagy éppen átalakításon mennek keresztül. Azt is tudom, hogy kevés az esélye annak, hogy a csoportot megnyerjük, s annak még kisebb, hogy a Nemzetek Ligáját megnyerjük. Mint ahogy azt is, hogy nem született egy újabb Aranycsapat.

De ettől még ez az eredmény mégis szenzáció. Legalábbis nekünk. Mégis rendkívül jó érzés, hiszen ilyen élményben igazán ritkán volt és van részünk.

Lehet, hogy a következő világbajnokságra ezúttal sem jutunk ki. Lehet, hogy nem volt az évszázad mérkőzése, talán csak az évtized (vagy évszázad?) győzelme. Valószínű, hogy lesznek még fájó vereségek, kisebb vagy nagyobb hullámvölgyek, de a kedd esti eufóriát, azt a kimondhatatlan örömöt senki sem veheti el tőlünk.

Mint ahogy a fiúktól sem azt, hogy június 14-i teljesítményükkel beírták magukat a magyar és a világ futballtörténelmének könyvébe.

Köszönjük, fiúk! Hajrá, magyarok!