Hatvan év, több nemzedék, majdnem egy egész emberöltő. „Csupán” ennyi kellett ahhoz, hogy Magyarország tétmérkőzésen ismét legyőzze Angliát. Utoljára 1962-ben sikerült a chilei világbajnokságon. Akkor nem ment csodaszámba, hiszen a kapuban Grosics Gyula állt, az Aranycsapat kiválósága, a mezőnyben pedig olyan játékosok rúgták a bőrt, mint Mészöly Kálmán, Sándor Károly (Csikar) vagy Albert Flórián.
Most azonban a magyar győzelem igazi csodának számít. Egyrészt azért, mert az angol válogatott a világranglista ötödik helyén áll, mi pedig a 40. hely körül tanyázunk, a szigetországiak kerete 1,3 milliárd eurót ér, a miénk alig több mint 110 milliót. Másrészt azért, mert az angolok az Eb-ezüstérmesek, 2020 óta nem találtak legyőzőre, 22 meccse pedig veretlenek voltak. És hát ugye Gareth Southgate mester szupersztárok sorát tudja felvonultatni olyan együttesekből, mint a Liverpool, Chelsea vagy Manchester City.
Szoboszlai belőtte, hatvan év után hatalmas magyar focidiadal
Nem kisebb bravúrt vitt véghez a magyar labdarúgó-válogatott, mint legyőzte az Európa-bajnoki ezüstérmes angol csapatot a Nemzetek Ligája A divíziójának nyitófordulójában.
Ez azonban szombat este, a nemzeti összetartozás napján, a pályára felálló magyar játékosok számára semmit sem jelentett.
Teljesen mindegy, ki az ellenfél – mondták a lefújást követően.
S ez látszott a mérkőzés közben, mint ahogy látszott ez már a tavalyi Európa-bajnokság halálcsoportjában is, amikor Marco Rossi csapata három kiváló mérkőzést játszott a sokkal erősebb portugál, német és francia válogatott ellen.
Elveszett labda nincs, az utolsó perc utánig is kell küzdeni – valahogy ez tükröződött Szalai Ádámék arcán. S a játék képén is. Az elmúlt időszakban a magyar csapat kissé megszoktatta a – hosszú évekkel ezelőtt kiábrándultságból kiábrándultságba kergetett – szurkolókat, hogy képes csodás eredményeket elérni. Igaz, sokszor a szerencsének, egy-egy öngólnak tulajdoníthatóan.
Amikor a csapat csúszott-mászott, foggal-körömmel harcolt, néha rúgta a labdát oda, ahova éppen látta, s a végén kiharcolt egy fantasztikus eredményt.
Ezúttal azonban a meccs „a kézben volt”, Orbán Viliék néha tetszetősen hozták ki a labdát, meg is tartották azt, nem egyszer hosszú ideig, és veszélyes támadásokat szőttek. Amelyekből akár korábban is megszerezhették volna a vezetést. Mint ahogy Szoboszlai tizenegyes gólja után Schäfer András el is dönthette volna a mérkőzést, ha a kipattanó lövést üres kapura nem rontja el.
Kénytelen is volt taktikát változtatni az angol szövetségi kapitány, mert a 3–4–3-as felállás nem hozott eredményt, így a második félidőben már átállt a 4–2–3–1-es alakzatba. Ám a magyar válogatott ezúttal bírta a rohamokat, bizonyos szempontból Nagy Ádámék frissebbeknek is tűntek az angoloknál. Akik nyilván a Premier Ligue rengeteg mérkőzése miatt talán fáradtabbak voltak a Rossi-legénységnél. Ez azonban nem von le semmit az érdemükből.
Hiszen több mint kilencven percen keresztül képesek voltak elhinni, hogy megnyerhetik a mérkőzést.
Marco Rossi is ezt nyilatkozta a mérkőzés végén, amikor elmondta: „játszhatunk jól vagy rosszul, kimegyünk a pályára, és bárki áll fel ellenünk, nem félünk”.
A szív diadala volt – ez a gondolat köszönt vissza a magyar játékosok nyilatkozataiból, akik külön örvendtek, hogy – bár korábbi UEFA-határozat miatt zártkapus mérkőzés volt – a Puskás Arénában több mint harmincezer gyermeket örvendeztettek meg. A tévé előtt ülő milliókról nem is beszélve.
Tudjuk, ismét halálcsoportba kerültünk. Tudjuk, sokkal jobb csapatok ellen kellene helyt állni még öt alkalommal. Hogy olyan sorozatterhelést magyar játékosok még nem kaptak, mint ami most júniusban vár rájuk, hiszen tíz nap alatt négy mérkőzésen kellene jól teljesíteniük. De hát ezt gondoltuk legutóbb is, amikor a Nemzetek Ligájának második értékcsoportjában a legnehezebb négyesbe kerültünk.
24h
