Király Gábor: csak egyszerűen jó kapus akartam lenni

– Szombaton még a Haladás kapuját védted. Azt hinné az ember, hogy két napra rá a családdal valahol nyaralni mész, nem pedig, hogy Székelyudvarhelyre érkezel.

– Régi vágyam Székelyföldre, Erdélybe eljönni. Sajnos, eddig még sosem adódott rá lehetőségem. Az ok nagyon egyszerű, a bajnokság ideje alatt nincs ahogy elszakadj, annak a végén pedig következett a válogatott programja, aztán már kezdtük is az alapozást a klubbal. Szóval nagyjából semmi időm nem volt ilyen kirándulásra.

Volt egy felkeresés, egy meghívás székely részről, a Király Gábor Nemzetközi Kapusiskolán keresztül. Mivel jómagam nagyon szerettem volna ide jönni, így gyorsan ment minden. Persze, az időpontok egyeztetése nehézkes volt, mivel tavaly nyár óta keressük, hogy mikor legyen. Télen nem sikerült, most meg itt vagyunk.

– Első alkalom, hogy Székelyföldön vagy?

– Így van, eddig még nem jártam itt. Romániában is csak akkor, amikor a nemzeti együttessel vívtunk meg hivatalos mérkőzést Bukarestben. Csak a mondákat, a meséket hallottam Székelyföldről.

Fotó: Barabás Ákos

– Pár órája vagy itt, valóban mesés, csodás ez a hely?

– Az első érzésem az, hogy otthoni. Ahogy átjöttünk a határon, érkeztünk Székelyföld felé, valósággal megszépült a táj. Érezni lehetett az itt élő emberek történelmét, kultúráját. Egy otthonos érzés van bennem, nem olyan, amikor az ember elmegy külföldre, ahol szép minden, egzotikus a környezet. Ez valami más.

– Talán így másképp tudod megélni azt az érzést is, amikor meccsen megláttad egy zászlón a Székelyföld feliratot. Az Európa-bajnokság alatt többször hangsúlyoztátok, hogy nem egy ország, hanem egy nemzet mezét öltöttétek magatokra.

– Ez nemcsak kijelentés volt, hanem belülről így is gondoljuk. Tudjuk azt, hogy kik szurkolnak nekünk. Én tizennyolc évet külföldön játszottam, nagyon ismerős számomra az érzés, hogy milyen távol lenni az anyaországtól, mégis magyarként képviselni ezt a nemzetet. Egyik nyelv sem hasonlítható a magyarhoz, egyik emberi tulajdonság sem hasonlítható a magyaréhoz.

Úgy gondolom, hogy Székelyföldön mégis egy kicsit más: a gyökerek innen jönnek. Mítoszokból, mondákból hallja az ember, hogy az igazi magyar gyökere Székelyföldről származik. Ismerek sok székelyföldi embert, akik mások: őszintébbek, céltudatosabbak, karakteresebbek.

– Száznyolc. Ez a szám, amellyel az első helyen állsz a magyar válogatottbeli szereplést illetően az örökranglistán. Milyen volt lemondani a nemzeti csapatban való szereplést?

– Negyven évesen már nem biztos, hogy olyan nagy jövő áll előttem. Na meg a sok utazás, a sok elfoglaltság tizennyolc éven keresztül felőröli az embert. Nincs nyaralás ,pihenés, csak mindig munka meg munka. Nagy élvezettel csináltam és csinálom most is a Haladásban, de néha már nagyon sok volt. Az, hogy száznyolcszor léptem pályára a magyar válogatottban, az egy szám. Sokkal fontosabb, hogy ezek az alkalmak mit tartalmaztak: milyen mérkőzések, milyen tapasztalatok, milyen szenvedély.

Azt gondolom, hogy vissza is kell adnom ezekből. Elértem egy százas válogatottságot, egy felemelő érzés volt, ezt még egy Eb-szerepléssel megtoldottuk. Főképp, hogy egy nemzetet képviseltünk, nem egy klubot. Úgy kellett kimenni a pályára, hogy ne hozzál szégyent azokra az emberekre, akik magyarok.

– A tortádon a szám a száznyolcas. Az Eb-szereplés rajta a hab?

– Igen, ez így van. Klub szintjén védtem a Bajnokok Ligájában, az UEFA Kupában, a Premier League-ben és a Bundesligában. Azok tortaszeletek, de a kontinenstorna a magyar válogatottal felette van. Ezt nem lehet könyvbe leírni, ezt mindenki érzi és tudja.

A legutóbbi Európa-bajnokságon nyújtottak jelentette a csúcsot a nemzeti csapatban. Archív

– Az angol és a német bajnokságban szerepeltél. Van olyan ország, ahol kipróbáltad volna magad?

– Nem mentem volna máshova. Számomra ez a két ország pontvadászata az, amelyik az én személyemhez illik: fegyelmezettség, rendszeresség, profizmus. Mind olyan dolgok, amelyekben otthon tudtam lenni, amikkel azonosultam.

– A pályád keretbe foglalható. Szombathelyen indítottad, ott is fejezed be. Tizennyolc évet voltál távol, de milyen NB1-et kaptál vissza?

– Most másabb, fejlődött a korral a magyar futball is. Tizenkét csapat alkotja, az utolsó forduló előtt öt klub búcsúzhatott volna az élvonaltól. Izgalom tehát van bőven, nem egy lefutott megmérettetés. Jó a szurkolóknak, a médiának egyaránt. Ez pozitívum, persze maradtak dolgok a régi múltból. Ezeket célirányosan kell módosítani, nem elég az, hogy változtatunk a rendszeren, a minőségen, hanem az előrelépésre kell törekednünk. Ebben mindenkinek, a Magyarországon a fociban dolgozó embernek megvan a feladata.

Fotó: Barabás Ákos

– Nem kapod meg, a következő szavakat: öreg, ideje lenne félreállnod, engedd a fiatalokat érvényesülni?

– Nem mondják, mert látják azt, hogy én mit teszek le naponta az edzésen. Ugyanúgy nyomom az igát, mint egy huszonéves. Az edző, a csapattársak ezt látják. Az egy dolog, hogy a legfiatalabb játékos és köztem huszonöt év korkülönbség van. Ezzel menni kell tovább. Amíg én szenvedéllyel tudom ezt csinálni, addig ott leszek, nem fogom befejezni. Csak akkor, amikor én szeretném.

– Nem csoda, hogy a karriered során díjak sokaságát halmoztad fel. Van olyan elismerés, amelyik a toppon van?

– Minden díjat hihetetlenül megbecsültem. Kezdve, hogy a Herthában a szurkolók kedvencévé választottak, a Bundesligában a legjobb kapus, a Premier League-ban a második legjobb hálóőr lettem. Díszpolgár vagyok szülővárosomban, Vas megyében az Év embere lettem. Ezek mind nagy dolgok, a helyén értékelem. Tudom, hogy amilyen vagyok, az nem mindenkinek tetszik, de én ilyen vagyok. Ezt szeretem, ezt viszem végig. Van, ami jó, van, ami nem. Ami viszont sikeres, azt próbálom minél jobban kitolni. Magyar aranylabdák, vagy az Évtized kapusa – mind olyan díjak, amiért dolgoztam, elértem. Én nem a Real Madridban, a Barcelonában, vagy a Manchesterben akartam védeni. Hanem egyszerűen jó kapus akartam lenni. Azért verejtékeztem, hogy jó legyek. Az már mind másodlagos, hogy hol állsz kapuba, az a fontos, milyen munkát teszel bele.

2016 novemberében, a Svédország elleni barátságos meccsen védte utoljára a magyar válogatott hálóját. Archív • Fotó: MTI
Fotó: MTI

– Most átkerültél a másik oldalra: azért dolgozol, hogy jó kapusokat neveljél ki. Edző is lettél, nagyon úgy fest, ebből a fociőrületből nem tudsz kiszállni.

– A labdarúgás egy életfilozófia. Aki ebben élt, az tudja, hogy ez embereket változtat meg. A foci egy világhatalom. Ugyanúgy rúgják a labdát Angliában, mint Amerikában, vagy mint Honoluluban, bárhol. A tudásomat, amit a pályafutásom alatt átéltem, azt próbálom a fiataloknak átadni. Nem csupán szakmailag, hanem pedagógiailag is. Fontos, hogy miként adod át. Nem erőltetek semmit rá a gyerekekre, hanem az a fontos, hogy az ő képességei alapján megmutatod az utat, hogy mi lehet belőle.

Haton vagyunk a sulinál, összesen 1700 profi mérkőzés van a hátunk mögött, tehát rengeteg gyakorlati tapasztalat. Nem könyvből olvastuk a kapusszakmát, átéltük az egészet. Dobáltak a szurkolók az égig is, mi tudjuk, hogy ebből mit lehet kihozni.

– Ha már a dobálásról volt szó. Volt olyan meccs, amikor félelem volt benned?

– Soha nem féltem, főképp nem a pályán. Romániában és Törökországban valóban megdobáltak kővel. Változott a szurkolói kultúra, még akkor is, ha mindezek most is azért vannak, hogy az ellenfél játékosait elbizonytalanítsák. Próbálnak megzavarni. Akkor vagy erős játékos, ha ezeket te félre tudod tenni, és teljes mértékben függetleníted magad.

– A pikáns román-magyar meccseket miként élted meg?

– Jók voltak, remek hangulatú csaták. Kivéve a zárt kapus találkozót, az nem volt jó. 1998-ban még kommandósok gyűrűjében mentünk az összecsapásra. Volt tűz, emóció, nemzeti tudat ezekben a párharcokban. Kellenek az ilyen mérkőzések, mert kihozzák az emberekből az igazi érzéseket, hogy a foci az nagyon nagy hatalommal bír.

– Biztos vagyok benne, hogy az elmúlt időszakban kevés olyan interjút adtál, amelyikben nem esett szó arról a bizonyos szürke mackónadrágról. Ezt így mosolyogva fogadod, vagy teher számodra?

– Nagyon sokszor elmondtam már, persze, próbáltam nem ugyanazokat a szavakat használni. Ez ugyanolyan számomra, mint a focicipő, vagy a kesztyű, azaz munkaeszköz. Nekem az furcsa, hogy valaki az utcán joggingnadrágot hord, mert abban én védeni szoktam. Ez hozzátartozik a felszerelésemhez.

– Van olyan kérdés, amelyet feltennél Király Gábornak?

– No, ez jó. Az, hogy voltam-e katona. Ez onnan jön, hogy az Eb-n egy sor újságíró azzal fárasztott, hogy így a szürke nadrág, úgy a mackónadrág. Amikor már a sokadik interjú is ugyanúgy kezdődött és végződött, akkor mondtam, nem igaz, hogy nem tudnak egy normális kérdést feltenni, amit még nem tud senki rólam. Mondták, itt az alkalom, hogy megfogalmazzam. Akkor tettem fel: Tudják-e, hogy voltam-e katona? Aztán meg válaszoltam is rá: igen, voltam egy évig. Persze, tudom, hogy a fociszeretők többségét azt érdekli, hogy Király Gábor miért szürke nadrágban véd. Viszont, Király Gábor nem csak ebből áll, hanem ő sok mást is a nagyközönség elé tud tárni.