– Nem húzom fel magam semmin. Ha kikapunk két-három vagy négy góllal, hát kikapunk. Nem szégyen. A Nemzetek Ligája címvédője Ronaldóval az élen bárkit képes legyőzni, ráadásul az utóbbi időben úgysem játszottunk valami fényesen. Arról nem is beszélve, hogy a portugálok ellen az elmúlt száz évben még döntetlent is ritkán sikerült kiharcolnunk – mondtam magamban, s elhelyezkedtem a fotelben.

És majdnem sikerült is. Mármint nyugodt maradni. Varga zseniális fejesénél még csak visszafogottan örvendtem, úgyis tudtam, nem az lesz a végeredmény. A lesgyanús gólnál tudomásul vettem a videóbíró döntését, a büntetőnél pedig nagyot sóhajtva legyintettem. 85 percen keresztül tényleg nyugodtan néztem a mérkőzést. Varga remekbe szabott második fejesénél viszont már felugrottam, és örömömben ráztam az öklömet. Reméltem, hogy ez a csapat – amely az egész mérkőzésen rendkívül fegyelmezetten védekezett, és kevés gólszerzési lehetőséget engedélyezett az ellenfélnek – az ír meccs után képtelen lesz pontokat veszíteni. Hiszen elmondták: le kell vonni a következtetéseket, tanulni kell a hibáinkból.

De a következő percben már őrjöngtem. A dühtől, kétségbeeséstől, idegességtől.

Mert a csapat képes volt ismét hibázni. Nem kicsit, nagyot. Miért kell beadni hátul a sűrűbe? Miért nem lehet elvesztett labda után szabálytalankodni? Miért nem lehet felívelni a labdát előre? Miért nem tördeljük az egyenlítés után a játékot? Miért nem rúgjuk ki a labdát addig, amíg a szem ellát? Miért nem áll izomgörcs Tóth Balázs lábába, hogy álljon a játék, a portugálok pedig idegeskedjenek? Tudom, csúnya így ráülni az eredményre, de hát cél szentesíti az eszközt, kérem szépen! Egy vb-selejtezős bravúr kapujában lennénk! Egy pontot szereznénk a világ egyik legjobb csapata ellen! Hogy a jóégbe nem lehet (legalább) ezt a végjátékot jobban menedzselni? A szakmai stáb miért nem ordít be a középkezdés előtt, hogy tessék szíves lenni egy-két percig felrúgni azt a nyamvadt labdát? És megnyugodni.

Kétszer is ráijesztett a portugálokra, de végül pont nélkül maradt a magyar válogatott

Elmondta (és beismerte) ezt a mérkőzés után az összes szakember, néhány játékos is, műsorvezető s még ki tudja hány százezer szurkoló otthon. És maga Marco Rossi is. Ráadásul éppen a két legnagyobb sztár hozta össze a legbutább megoldást, a két liverpooli játékos. Nem mellesleg Kerkez ragadt bent a portugálok egyenlítő gólja előtt a rosszul kivitelezett lestaktikánál is. Persze nem akarom az ő nyakukba varrni a vereséget, mert nem lenne igazságos.

Csupán eszembe jut, hogy hányszor halljuk mérkőzés után: elemezni kell a látottakat, levonni a következtetéseket és tanulni a hibákból.

Sajnos úgy látom, ez csak a kötelező nyilatkozat része. Vagy a nyilatkozat kötelező része. Mert sokszor lépünk ugyanabba a folyóba sajnos.

Egy szó, mint száz: nem sikerült nyugodt maradnom, sőt, kimondottan bosszankodtam. Egyrészt az eredmény miatt, másrészt az elkövetett butaságokért. Nemcsak az utolsó perceket sikerült újból elrontanunk, hanem teljesen fölösleges butaságok miatt nehézzé tenni a továbbiakat is. Először Sallai Roland az írek ellen vesztette el a fejét teljesen érthetetlen módon. A portugálok ellen pedig a kiválóan futballozó Varga Barnabás. Tudhatta, hogy az örmények ellen Sallai a piroslap miatt nem játszhat, neki pedig már van egy sárgája. A jogosan megítélt tizenegyesnél mégis reklamált (előtte pedig a mérkőzés folyamán többször is).

Duplázott Varga, de teljesen feleslegesen reklamált ki magának egy sárgát
Fotó: Facebook/Magyar Labdarúgó Szövetség

Mintha a csapat csupán taktikailag lett volna felkészítve, de valaki nem mondta meg a játékosoknak, hogy bármit tenne az ellenfél, bárhogyan ítélne a bíró, nekik a játékkal kell foglalkozniuk.

A jelenlegi állás szerint az örmények ellen a szokásos csatárok nélkül kell felállnunk. Nem tűnik egyszerű feladatnak. Főleg úgy, hogy a volt szovjet tagköztársaság csapata simán verte az íreket. Ám a sok bosszúság miatt mégis van némi ok a reménységre. Lehet ugyanis, hogy a két meccs alapján négy pontot kellett volna bezsebelnünk, s mégis egy lett belőle, de a mutatott játék mégsem volt rossz. Főleg a portugálok ellen.

A sztárokkal teletűzdelt luzitánok ellen kimondottan jól játszottunk, és hát az írek ellen is próbáltuk állni a sarat, emberhátrányban is. Ha a szinkópákat kiküszöböljük, ha valóban tanulunk a hibákból, a koncentráció pedig végig kitart, és talán a szerencse is mellénk áll, megszerezhetjük azt a hőn áhított második helyet. Hogy aztán az mire lesz majd jó, meglátjuk. Addig is: hajrá, magyarok!