Majd a fiúk megmutatják, hogyan kell játszani, erősebb ellenfél ellen is, kiélezett, nehéz helyzetekben, teherrel a vállukon. Mert már megmutatták az elmúlt időszakban – nyugtattuk magunkat decemberben az ismét balul sikerült női kézilabda-világbajnokság után.
Ám a csütörtök esti mérkőzés után azt kell mondanunk: teljesen fölöslegesen reménykedtünk. Legalábbis eddig. Mert a magyar válogatott hollandok elleni bemutatkozása pocsékra, szégyenteljesre, minősíthetetlenre sikerült. És akkor – úgy érzem – igencsak fukarkodtam a jelzőkkel. Ugyanis amit csütörtök este Gulyás István csapata a pályán művelt, minden volt, csak nem színvonalas kézilabda. Talán még a csapat szót is idézőjelbe kellene tenni, mert a magyar gólok jelentős részét többnyire egyéni megvillanások (lásd Bodó és Lékai) jelentették, kevésbé a kidolgozott helyzetek. Ezért is írták rögtön a mérkőzést követően elszomorodott, de ugyanakkor felháborodott szurkolók:
nem csupán csarnokot kellett volna építeni, hanem csapatot is.
Az MVM Dome-ban ugyanis semmit nem láttunk abból, amit Miklerék a tavalyi világbajnokságon Egyiptomban nyújtottak. A hollandok, akik mintegy 60 évvel ezelőtt egyszer jutottak ki (!) vb-re, Budapesten pedig másodszor (!) vesznek részt Európa-bajnokságon, szinte lemosták a hazai csapatot, amelyet a 20 ezres csarnokban mellesleg teltház fogadott. Végig vezetve szinte esélyt sem adtak Lékai és társainak.
Egyszer sem vezettek a magyarok, így kikaptak a hollandoktól
Végig szenvedett, görcsösen kézilabdázott a hazai környezetben szereplő magyar nemzeti együttes a budapesti összecsapáson. A hollandok éltek a lehetőséggel, nem ilyen ilyen Eb-nyitányra számítottunk.
Lehet, a szakemberek láttak pozitív dolgot is a magyar válogatott játékában, ám a kézilabdához valamit is értő szurkolónak a következő maradt meg a mérkőzés után: a tulipánok országának játékosai mindenben a mieink fölé nőttek.
Gyorsabbak és dinamikusabbak, agresszívebbek voltak, kidolgozott helyzetekből dobták a gólokat.
Ha kellett, emberhátrányban lassították a játékot, máskor gyorsították, középkezdésből sokszor lerohanták a rendezetlenül felállt védelmet, a jó átlövőinket ritkán engedték lőni, a beállókat pedig érvényesülni. Kevés hibával játszottak, a mieink számtalan hibáját (rossz időben cserék, elváltások, bíróval való értelmetlen vitatkozás) könyörtelenül kihasználták, a büntetőket belőtték. Tehát taktikailag is jobbak voltak, ráadásul Smits, Steins és Baijens révén technikailag is messze fölénk nőttek. A legfontosabb azonban, hogy pszichikai szempontból is jobban bírták a nyomást, a magyar játékosok valószínűleg a sokszor emlegetett terhet nem tudták elviselni. Csak akkor furcsa, miért akarnak a szövetségek folyamatosan magyarországi tornákat rendezni, ha a magyar sportolók jelentős része a hazai környezettől görcsössé válik, és képtelen jól játszani. Úgy tűnik, a vezetők a magyar kézilabdázók sportpszichológiai felkészítését folyamatosan figyelmen kívül hagyják.
A Magyar Kézilabda-szövetség az Európa-bajnokság előtt a legjobb nyolcba való kerülést szabta meg célként, amely ismerve a kiegyensúlyozott csoportokat és az egész mezőnyt, igencsak reális célkitűzésnek számított. A tegnapi eredményt és a mutatott játékot figyelembe véve most még ez is eltávolodott. Pedig a fiúk és a csapatvezetés „titkon” arra számított, hogy az utolsó napon is pályára léphet a húszezres csarnokban, amely mindnyájan tudjuk, mit jelent.
Az Eb eddigi legnagyobb meglepetését látva azonban a fiúknak először a szabóhoz kellene igyekezniük, hogy a torna előtti nagy mellényt a megérdemelt zakóra szabassák át. S talán akkor felébrednek.
Nekünk pedig ismét marad a számítgatás és reménykedés, valamint az unalomig ismételgetett közhelyek puffogtatása:
átestek a tűzkeresztségen, hátha magukra találnak, levetkőzik a gátlásokat, lekerül a teher róluk. És akkor…
24h
