– Hogyan tekintesz magadra most, hogy túl vagy az első 8000-sen, és sokan most már példaképként tekintenek rád?

– Úgy gondolom, egyrészt sokkal nyugodtabb és kimértebb lettem, elővigyázatosabb az emberekkel, másrészt pedig sokkal tapasztaltabb, nemcsak a hegymászás, hanem az élet szempontjából is. Elkezdtem jobban értékelni az emberi kapcsolatokat. Számomra semmi sem változott, még mindig ugyanaz vagyok, aki előtte voltam. Mivel én ezt átéltem, ott voltam, nekem ez teljesen természetes. Még mindig furcsa ez a sok figyelem és kedvesség, hogy odajönnek hozzám és gratulálnak, érdeklődnek, de egyben nagyon jólesik. Viszont még a csúcsot sem tudtam felfogni, nemhogy azt, ami most körülöttem zajlik.

– Amikor tavasszal beszélgettünk a felkészülésről, igyekeztünk mindenre kitérni, ami kihívást vagy nehézséget jelentett vagy jelent az expedíció kapcsán. Most, hogy túl vagy rajta, mi volt számodra a legnehezebb ebben a megvalósításban?

– Három dolgot emelnék ki: a hegyen az evés volt a legnehezebb, az egész megvalósításban a pénzügyi dolgok – ezt mostmár egészen biztosan állíthatom, hogy szponzort találni nehezebb, mint megmászni magát a hegyet –, végül pedig az időhiány, a sok lemondás.

Ezzel telik meg a tudatunk, ezzel kelsz-fekszel, ez van mosogatás közben is a fejedben, és tényleg olyan szinten nem hagy helyet másnak, hogy ez nehéz.

A Hópárduc nyomában: a csíkszeredai Sántha Xénia megmászná a Föld egyik legmagasabb hegyét

– És mentálisan mi volt a legnehezebb?

– Túljutni az akadályokon, például azon, hogy azt gondoltam magamról, még akkor is, amikor ott voltam, hogy én erre nem vagyok képes. Ez volt az első 8000-esem, és nem tudtam, hogy fel tudok-e menni a tetejére. Rettenetesen hosszú volt az utolsó szekció, nem akart véget érni. Vártam, hogy feljöjjön a Nap, de nem jött fel, sötétség volt.

Az emberek mondatai segítettek, akik hittek bennem és támogattak. Minden egyes lépésemet ez és anyukám születésnapja hajtotta, hogy én oda fölmegyek, és elmondom neki a köszöntőt. Nemcsak a saját erőm, hanem a családom ereje is vitt felfelé – ezek lendítettek túl a rettenetesen nehéz 8000 méter fölött jellemző mentális állapoton.

– Ahogy mondani szokás: itt is fejben dől el minden...

– Ez tényleg nagyon igaz, ott fent tudtam meg, hogy mennyire.

Fotó: Borbély Fanni

– Muszáj egy kérdés elejéig kitérjünk a rossznyelvekre, amik az egész expedíciód során elkísértek. Hogyan éled meg, hogy vannak körök, felületek, személyek, akik megkérdőjelezik és megpróbálják elbagatellizálni a teljesítményed?

– Számítottam erre. Mondhatjuk azt, hogy ilyen a magyar nemzet – és tényleg ilyen egyébként. Nagyon nehéz nekünk valamiért – lehet történelmi okok miatt – mások sikereinek örülni. Más országokban ezt annyira nem vettem észre. Próbálom nem felvenni ezeket a dolgokat. Még mindig emlékszem olyan negatív mondatokra, amiket két évvel ezelőtt vagy az expedíció előtt kaptam – és ott fönt is emlékeztem –, ezeket kell elhessegetni, és nem arra gondolni.

Ha benne vagy a médiában, pozitív és negatív véleményeket is kapsz. Mióta létezik az internet, azóta nagyon könnyű álnevek vagy kamuképek mögé bújni, és a másikról rosszat írni, de még a saját nevünket használva sincsenek következmények. Sajnálatos, hogy ezeket a platformokat így használjuk.

Fotó: Borbély Fanni

– Olvasóink közül vélhetően nem sokan voltak 8000 méteres magasságon. Milyen érzés ott fent lenni? Említetted, hogy nagyon rövid ideje van a mászónak a csúcson.

– Két perc. Nagyon furcsa volt, edzéseim alatt rengetegszer elképzeltem az utolsó pár métert, ehhez képest semmi nem olyan volt, mint ahogy elképzeltem. Öt méterre voltam a csúcstól, meg volt fagyva a kezem, a lábam, rettenetesen fáradt voltam, és nem haladt a sor. Akkor egymás után jöttek azok a gondolatok, amikor vissza akartam fordulni. Láttam a csúcsot, tudtam, hogy ott van: 8163 m. Konkrétan alig pár percre van, és meg tudom érinteni, de teljes ürességet éreztem belül, és ez nagyon furcsa volt. Meglepődtem saját magamon, mert azt hittem, hogy ez egy felemelő érzés lesz. Két méterre a csúcstól kezdett megfogalmazódni bennem, hogy valami történik.

Érdekes érzés volt, amikor az utóbbi két év összefolyt egyetlen pillanatba, minden lepörgött a szemem előtt: az elejétől a végéig mindenki, aki hozzám szólt, segített, ott volt velem fent, és ott ez nagyon megütött hirtelen.

Fotó: Borbély Fanni

– Milyen érzés, amikor megfagy egy végtagod vagy egy lábujjad?

– Csíkszeredaiak vagyunk, anno voltak mínusz 30 fokos teleink, így lehet, hogy sok ember át tudja ezt érezni. Amikor viszont kiszolgáltatott helyzetben vagy, egy keskeny csúcsgerincen, és tényleg se fel, se le nem nagyon tudsz mozdulni, nem tudsz mit kezdeni a helyzettel. De ezért megyek oda, ha könnyű lenne, nem mennék.

Sokáig rugdostam a havat és a jeget, de úgysem jött vissza az élet a lábamba. Ijesztő érzés, és mivel igencsak addiktív, az ember még így is visszavágyik.

– Vissza tudsz emlékezni, mi volt az első gondolatod, amikor felértél?

– Az, hogy le akarok menni, pedig készültem rövid szöveggel is, amit elmondok. Se kedvem, se időm nem volt semmire. Alig vártam, hogy fölálljak és lemenjek, mert úgy fázott a lábam, hogy semmi pozitívra nem tudtam gondolni. Az embernek van az a két perce, egyszer van ott életben, de azért a végtagjai fontosabbak, és olyankor az agy is SOS-helyzetbe kapcsol, mással nem lehet foglalkozni, csak azzal, ami fontos. És hát le kellett menni. Egészen le a hármas táborig, majd utána a kórházig túlélő üzemmódba kapcsolt a szervezetem, és abszolút nem tudtam gondolkodni.

Fotó: Sántha Xénia/Facebook

– Milyen zászlókat vittél magaddal?

– Idevalósi vagyok, ezért a székely zászlót használtam, de mivel éltem Magyarországon is, ezért az összetartozást gondoltam, hogy a sport által erősítem. Amikor Magyarországon éltem, románoztak, itthon meg magyaroznak, engem ez mindig is zavart, de egyiket sem szégyellem.

– Milyen érzés beállni a nagy elődök sorába?

– Még mindig próbálom ezt is felfogni. Nagyon büszke vagyok arra, hogy én lehettem az első és egyelőre az egyetlen erdélyi nő, aki 8000 fölé jutott. Nem a saját teljesítményemet tartom fontosnak, sokkal inkább azt, hogy inspiráljunk másokat, ha elindulnak bármilyen úton, főleg sportban, fontos, hogy megmutassuk, hogy mi is tudunk elsők lenni, eredményt elérni bármilyen területén az életnek. Nekem személy szerint ezért volt ez fontos.

Fotó: Borbély Fanni

– Ezt a teljesítményt járulékosan követi egy médiafigyelem, hogyan éled meg, hogy viseled ezt?

– Örülök, hogy beszélhetek erről, és ki tudom adni a gondolataimat, mert az előadásokon beszélek a hegyekről, a mászásról meg a technikákról, de arról nem, hogyan éreztem magam. Most sok figyelem irányul rám, főleg amióta a hegyről hazajöttem. Instagramon szoktam posztolni, hogy lássák az edzéseimet, elmegyek az edzőterembe, onnan meg haza, de nem vagyok egy szociális típus, szóval ez a sok interjú így egyszerre eléggé megterhelő, de próbálok megfelelni.

– Az út vagy a megérkezés a fontosabb?

– Az út. Ez a 30 nap életem legjobb 30 napja, de a legnehezebb is egyben. A barátságok, amikre szert tettem, és az emberek, akikkel találkoztam az út során – mind különböző nemzetiségűek, de főleg nepáliak – nagyon sokat tanítottak az emberekről, az egymáshoz viszonyulásról és arról, hogy milyen prioritásaink legyenek az életben.

– Megváltoztál az elmúlt hónapokban? Miben lettél más ember az utolsó beszélgetésünk óta?

– Megtanultam kilépni a komfortzónámból, napi szinten kommunikálni emberekkel, és egy sátorban lenni összezárva valakivel 30 napon keresztül, sok ezer méteren, ahol egymás előtt kellett mindent csinálni, folyamatosan segítve a másikat. Sokat tanultam a csapatmunkáról. Korábban szerettem szólóban menni. Ez most nagyon más volt, igazából kicsit féltem is tőle, de végül ez is egy pozitív élmény volt.

Sántha Xénia a Manaszlu 8163 méteres csúcsán a székely zászlóval
Fotó: Sántha Xénia/Facebook

– Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznod, mit tanított neked a Manaszlu, mi lenne az?

– Az, hogy bízzak magamban. Szerintem ez volt a legfontosabb. Fiatalabb koromban azt hittem, nem sok mindenre vagyok képes. Nemcsak én gondoltam így, hanem sokszor tanáraim, vagy osztálytársaim is mondták, hogy te ezt úgysem tudod megcsinálni.