Minden magyar gólnál „felrobban” a medencetér

A Duna Arénából átérve – ahol Milák második aranyát átélve ismét feledhetetlen pillanatokkal lettem gazdagabb – számomra is furcsa volt, hogy a Hajós Alfréd uszoda körül milyen sok ember várakozik a lelátókra való bejutáshoz. Sokan már bent is ültek, hiszen Olaszország csapata Kolumbiával csapott össze. – Nagyon szorítottunk a dél-amerikaiaknak, s az elején még tartották is magukat úgy ahogy, az első negyed végén azonban összeestek, és onnan már nem volt visszaút – mondták a gyerekeim, akiket természetesen szintén inkább a magyar meccs vonzott.

Fél órával a mérkőzés előtt már én is elhelyezkedtem, s meglepetve tapasztaltam, hogy a lelátók háromnegyed része meg is telt.

Mire a nap lenyugodott, s a medence környékén az összes fény felgyúlt, kirajzolódott a Hajós Alfréd uszoda lelátóinak a képe a háromszínű zászlókkal, dudákkal felszerelt szurkolókkal együtt.

A hab a tortán pedig az volt, amikor megérkezett a fekete pólókba öltözött Carpathian Brigade több fős csapata. Az aréna szinte teltházas lett, a hangulat pedig még a montenegrói-magyar férfi vízilabdameccset is felülmúlta.

A szünetekben különböző játékokkal, tánccal, szurkolói interjúkkal, kvízzel szórakoztatták a közönséget, s ezúttal sem maradt el a jól ismert mexikói hullám, amelyben nemcsak az újságírói zónában ülők vettek részt, hanem a díszpáholyban helyet foglalók közül is többen. Az egyik kommentátor különben korábban meg is jegyezte, a világon ilyen is csak egy budapesti vízilabdamérkőzésen képzelhető el. Természetesen az én karom is a magasba lendült, ahogy a mexikói hullám hozzánk ért, s közben titokban hátrasandítottam a VIP-páholy felé, de nem ért meglepetés: a tőlem nem messze ülő Áder János (aki egy órával korábban Milák Kristófnak adta át az aranyérmet a Duna Arénában) nem vett részt a szórakozásban, a volt köztársasági elnök megtartotta azt a komolyságát, amelyet a tévé képernyőiről már vagy tíz éve ismerünk. – Biztos azért látogatott ki a medencékhez, hogy felhívja a figyelmet a vízzel való takarékosság fontosságára – gondoltam magamban nem kis malíciával.

Az aréna szinte teltházas lett, a hangulat pedig még a montenegrói-magyar férfi vízilabdameccset is felülmúlta
Fotó: Somogyi Botond

Ami pedig a meccset illeti: hát álomszerűre sikeredett. A korábbi, olaszoktól elszenvedett vereség után a lányok magukra találtak, s esélyt sem hagytak az olaszokkal döntetlent játszó kanadaiaknak. Mintegy visszavágó is lehetett az öt évvel ezelőtti mérkőzés miatt. 2017-ben éppen a kanadaiak ütöttek ki minket a negyeddöntőben, s akkor Gangl Edináék nem jutottak be az elődöntőbe. Ez utóbbi persze most is megtörténhet, de hát ne fessük az ördögöt a falra.

Inkább hadd emeljem ki a mérkőzés hangulatát, a sok hangos szurkolót, a Carpathian Brigade folyamatos biztatását. A lelkes gyerekeket. A fiam a mérkőzés után mesélte, hogy amikor körülöttük egy kis csend állt be, a háta mögött egy gyerek felállt s tele torokból üvöltötte: szurkoljatok, nyugdíjasok!

S mi a lelátón valóban nyugdíjasoknak tűntünk ahhoz képest, amit a lányok a medencében műveltek. A harmadik negyedben Bíró Attila csapata állva hagyta az egy Christmast is a soraikban tudó kanadaiakat, akiknek az edzője, David Paradelo 8-4-nél még idegesen időt kért, de miután ismét csak mi lőttünk gólt, egy adott pillanatban hátat fordított a medencének, hogy leüljön a kispadra. Aztán persze meggondolta magát, s visszaballagott a medence szélére további utasításokat adni. Azt is nyilatkozta Paradelo a meccs végén, hogy a harmadik negyedben rossz döntéseket hoztak.

Gurisatti Gréta ehhez képest természetesen önfeledten értékelt, s nyilatkozatában kitért arra is, milyen volt ismét hazai közönség előtt játszani a Hajós Alfréd uszodában.

– mondta a mérkőzés során két gólt is dobó Gurisatti Gréta.

Én pedig azt kívánom, hogy minden magyar vízilabdát szerető néző, szurkoló élje át a póló Maracanájának hangulatát hazai győzelemmel a végén.