Menjen-e a kopasz kókler?

Most, hogy a Nemzetek Ligájának utolsó mérkőzésével egy újabb – igaz, nagyon rövid – ciklus zárult le a magyar labdarúgó-válogatott életében, tegyük mi is fel a kérdést:

tényleg megérett az idő arra, hogy a talján mesternek mennie kellene a válogatott éléről?

Az tény, hogy az őszi sorozatot pocsékul kezdtük, s német területen belefutottunk egy 5–0-s zakóba (csak zárójelben jegyezzük meg, hogy az eddig ugyancsak az elitkörben szereplő bosnyákok hetet kaptak a Panzertől). De hát olyan óriási szégyen ez, ha a magyar válogatott vereséget szenved Európa egyik legjobb csapatától? Mert azt el kell ismerni, hogy a Nationalelf már nem az a csapat, amely Hansi Flick idejében kereste önmagát. Julian Nagelsmann vezetése alatt – német szövetség különben szeretné meghosszabbítani vele a szerződését – óriásit lépett előre mind játékban, mind eredményességben.

Nem véletlenül mondta rá az egyik román szakember, miszerint úgy látja:

a németek játéka a válogatottak között olyan, mint a Barcelonáé a klubcsapatok között.

És maradjunk még egy kicsit a német meccsnél. Szoboszlaiék már a mérkőzés előtt kijelentették, hogy valami újjal próbálkoznak. Igyekeznek a felső harmadban letámadni az ellenfelet, labdát szerezni. Csakhogy a támadó foci a németek ellen öngyilkosságnak bizonyult, amelyet a játékosok és a szakmai stáb is beismert. Utána fogadkoztak is, hogy az eddig jól bevált taktikánál maradnak – főleg a sokkal erősebb ellenfelekkel szemben. Ami végül be is jött.

Ha a sorsolást követően valakit megkérdeztünk volna, nagy valószínűséggel azt válaszolja, hogy az első két hely megszerzése a hollandok vagy a németek kárára csoda kategória lenne,

a harmadik helyet viszont illene megszerezni. És hát ez is történt.

Nem sikerült a csoportból továbbjutni, de a biztos kiesést is elkerültük. A magyar válogatott ráadásul a hat mérkőzésen csupán két alkalommal szenvedett vereséget. Egyet ezek közül ismert körülmények között. Hiszen mindnyájan emlékszünk, hogy a hollandiai meccsen mindenki (még a hazai közönség is, kevésbé Weghorst) inkább Szalai Ádám állapota miatt izgult. Igaz, legyünk őszinték: ha nem történt volna meg az a szomorú incidens, a tulipánországiak akkor is sokkal magasabb színvonalon játszanak, s valószínűleg nem pontosztozkodás lett volna a végeredmény.

Összességében véve tehát a magyar válogatott ismét hozta a kötelezőt: a nála szerényebb válogatottat maga mögé utasította,

a nála sokkal erősebb csapatok közül kettőt megszorongatott, hazai pályán sem a hollandoktól, sem a németektől nem kapott ki.

S hozta a kötelezőt abból a szempontból is, hogy immár sorozatban második alkalommal sikerült elkerülnie a Nemzetek Ligája A-csoportjának negyedik helyét. Hogy ez most elég lesz-e a bentmaradáshoz az új szabályok értelmében, az egy másik kérdés.

És talán nem csak a kötelezőt hozta. Hiszen az első, németországi meccset kivéve, a csapat igyekezett jól játszani, s ezt hellyel-közzel el is érte. Márpedig ez elsősorban éppen Marco Rossi érdeme. Az olasz mester a rendelkezésére álló játékosanyaggal igyekszik a maximumot nyújtani minden mérkőzésen. Próbál újakat és fiatalokat is beépíteni a csapatba (lásd Dárdai, Balogh vagy Nikitscher), a rosszabb formában levőket (Lang, Styles, Szalai A., Ádám Martin, Kleinheisler stb.) mellőzni, és azokat játszatni, akik a nemzeti tizenegyért a pályán idős koruk ellenére is mindent megtesznek (ilyen szerintem a két „nagyöreg”, Nagy Zsolt és Fiola Attila).

Be kell látnunk, a talján edzőnek nincs nagy merítési lehetősége. Ha csak a 9-es posztot nézzük: Szalai Ádám óta a magyar válogatottnak nincs klasszis támadója. A hazai bajnokságban játszó Varga Barnabás az egyetlen megoldás, akinek hiányában (pl. sárlapos figyelmeztetések vagy sérülés) nemcsak Marco Rossi, de más magyar szövetségi kapitány sem tudna pályára küldeni jobb magyar csatárt. Egyszerűen azért, mert nincs. Kitalálni pedig nem lehet (milyen jól fogna most a svéd Gyökeres).

Kellene tehát mennie Rossinak? Szerintem nem.

Még akkor sem, ha a magyar válogatott a (holnapi) sorsolást követően esetleg alulmarad a török, görög, ukrán vagy osztrák csapat ellenében (talán mindegyik jobb játékerőt képvisel), és jövőre már „csak” a Nemzetek Ligájának B csoportjában vesz részt.

És talán még akkor sem, ha a jövőre kezdődő (december 13-án lesz a sorsolás) világbajnoki selejtezőcsoportból nem fog kijutni a következő vébére.

Mert magas elvárásokat szabad támasztani a válogatott elé, magas célokat kitűzni ugyancsak lehet, küzdeni pedig egyszerűen kötelező.

De ugyanakkor a realitás talajáról sem kell elrugaszkodni.

A magyar válogatott Marco Rossi vezetése alatt kivívta az ellenfelek tiszteletét, feltornázta magát az európai és a világranglistán (ne feledjük, az Eb-kvalifikációk során majd’ egy fél évszázad után a magyarokat első kalapból sorsolták), egy-két topellenféllel szemben szinte csodát tett (lásd a wolverhamptoni 4–0 az angolok ellen), és a 60 ezres Puskás Stadiont akkor is megtölti, ha a litvánokat fogadjuk Budapesten.

Tíz-húsz évvel ezelőtt bizony nem így volt. Hajrá, magyarok!