Gecse Olivér: veszélyes sport a hoki, de sakkozás közben is hátra lehet esni a székkel
– Mióta van jelen az életedben a hoki? Miért éppen ezt a sportot választottad?
– Ötéves korom óta, tehát már tizenhat éve „kergetem a korongot”. Miért kezdtem el? Sokáig abban a tudatban voltam, hogy engem érdekel a hoki, és saját magamtól szeretném ezt csinálni. Később jöttem rá, hogy a szüleim ültették el bennem a gondolatot, csak nem vettem észre. Tehát
egyszerre volt a saját döntésem és a szüleimé is.
Egy ötévesnek még mindenképp kell a biztatás és a szülői segítség, hogy elkezdjen sportolni. De mindig a sajátomnak éreztem, hogy akarok menni a testvérem után, és ma sem bánom egyáltalán, hogy így alakult.
– Az hogyan hatott rád, hogy a testvéreddel ugyanazt a sportot űzitek, és egy csapatban is játszottatok egy ideig?
– Soha nem volt az, hogy egymás orra alá dörgöljük a sikereket vagy a kudarcokat. Különböző pozíciókon is játszunk – ő hátvéd, én csatár –, úgyhogy nem hasonlítgatjuk össze egymást. Általában nem is beszélünk hokiról, de ha mégis, akkor is jó tanácsokat próbálunk adni egymásnak. Most már egyre kevesebbet találkozunk, mióta elköltözött otthonról, megnősült, én is egyetemen vagyok, úgyhogy nem a hoki a téma, amikor végre beszélgetünk. Amikor egy csapatban játszottunk, eléggé érdekes volt, mert ugyanolyan volt, mint bármelyik másik játékos, de mégis érződött, hogy ugyanúgy gondolkodunk, mintha lenne valamilyen tudatalatti kapcsolat közöttünk. Volt, hogy játék közben egymásra se kellett nézzünk, meg se szólaltunk, de tudtuk, mikor hova kell menjünk, mit kell csináljunk, hogy a másiknak segítsünk.
– Hogyan jutottál el az Ágyúsokhoz?
– Még tavaly, szezon végén megkeresett a menedzser. Úgy voltam vele, hogy egy beszélgetés nem árthat, találkoztunk, tett egy ajánlatot, és nemsokára rábólintottam erre a lehetőségre. Nyáron kezdtünk el edzeni, összeszokni a csapattal, az edzővel, a helyszínnel. A mostani szezont már az új csapatnál kezdtem, Kézdivásárhelyen, ahol egy felújított, nagyon komoly, korszerű pálya fogadott minket. Előtte játszottam a Csíkszeredai Sportklubban, azelőtt két évig a Sapientia U23 csapatában voltam, előtte pedig az utánpótlás-, korosztályos csapatokban játszottam. Képviseltem az országot világbajnokságokon is.
– Eddig sikeresnek érzed a csapatot?
– Sikerekről a szezon vége előtt nem szokás beszélni, de
az mindenképp említésre méltó, hogy több nagyobb költségvetésű, erősebb csapat ellen is nyerni tudtunk már, köztük a régi csapatom, a Sportklub ellen is.
Nemrég beszéltük valakivel, hogy ha előre tudom, hogy ilyen jól fogom magam érezni, és tudom, hogy ilyen jó eredményeket érünk el, még hamarabb elfogadtam volna az ajánlatot.
– Mi volt a legnagyobb élményed az elmúlt tizenhat évben?
– Az is említésre méltó emlék, amikor 2020-ban a litvániai világbajnokságon sikerült a csapat legértékesebb játékosává válnom. De a legemlékezetesebb 2017-ben volt, amikor Dél-Koreában a divízió 2/A világbajnokságon szerepeltem az U18-as román válogatottal, ahonnan végül aranyéremmel tértünk haza. Külön érdekesség, hogy amikor megérkeztünk, úgy álltunk hozzá, hogy legalább ne utolsók legyünk, ne essünk ki. Aztán, amikor az utolsó meccsre indultunk, akkor hívta fel a figyelmünket az edző, hogy ha ezt megnyerjük, az egész ország minket fog ünnepelni. Ez végül felemás ünneplés lett, mert
a győzelem után elénekeltük a székely himnuszt, ami nagyon vegyes reakciókat váltott ki a románok körében,
és egy ideig velünk volt tele a sajtó, nem feltétlenül jó értelemben.
– Van olyan eredmény, amit még el szeretnél érni?
– Sok célom van, határ a csillagos ég. A legfontosabb talán, hogy egy jó hírű csapatban legyek olyan játékos, aki példakép lehet a következő generációknak is. Ez nagy kihívás, felemelő érzés lenne ezt elérni. Ilyen körülmények között a világbajnoksághoz hasonló sikerek is édesebbek lennének.
– Neked volt ilyen példaképed?
– Kiskoromban egy már visszavonult szlovák játékos, Marián Hossa volt a nagy kedvencem. Mindig követtem az eredményeit, hokis kártyám is van a képével, a csapata nevével, statisztikákkal. Amikor azt a kártyát megszereztem, majd’ hanyatt dobtam magam örömömben. Miatta játszottam egy ideig 81-es számú mezben, ugyanúgy, mint ő.
– Érdemes hivatásos sportolónak lenni? Megéri egyáltalán?
– Nagyon megéri. Rengeteg olyan élménnyel, tapasztalattal gazdagodsz, amit másképp nem lehet megszerezni. A csapattársakkal is kialakul egy szoros kötelék, mint egy családban, egy farkasfalkában. Ha az ember szerencsés, és jól is teljesít, olyan lehetőségei is lesznek a sporton keresztül, mint például nekem elutazni Dél-Koreába, a világ másik felére, ahová másképp valószínűleg soha nem jutottam volna el. Ezen kívül ott van az is, hogy egészséges, fizikailag nagyon jól formában tartja az embert, ha rendszeresen sportol. Lehetnek persze sérülések, amik akár egy karriert is tönkretehetnek, de ez mindig benne van a pakliban. Veszélyes sport a hoki, de sakkozás közben is hátra lehet esni a székkel.
– A sok pozitív mellett biztos van negatív oldala is. Mi az ami kevésbé jó benne?
– A negatív oldala, hogy az iskolában is nehezebb dolgom volt a hiányzások miatt. Végig lehet csinálni így is, de sokkal nehezebb. Iskola után nem ledőlsz aludni, hanem elmész edzésre, és utána még tanulsz este. A sport fegyelemre is tanít. Ha nem figyel oda az ember, a hokin kívüli barátságai is veszélybe kerülhetnek emiatt, nehéz ezeket egyszerre fenntartani az edzésekkel, utazással. Persze, jó a csapattársakkal az a családias, összeszokott társaság, de azon kívül is kell egy baráti kör. Akár azért, hogy segítsen pótolni a tananyagot valamelyik jóbarát, vagy csak beüljetek valahová órák után enni, beszélgetni, ha épp nincs edzés.
– Miként kezeled a saját hibáidat? Mi történik, ha tudod, hogy a te hibádból nem nyertetek, vagy elhibáztál egy jó lehetőséget?
– Az, ha az ember tudja, hogy épp az ő hibájából kapott ki a csapat, nagyon frusztráló tud lenni. Mentálisan is erősnek kell lenni, és fejleszteni magad, nem csak fizikailag. Az elmúlt két-három évben pont ezért kezdtem el könyveket olvasni, sportpszichológiát is többek között, hogy az ilyen helyzeteket jobban tudjam kezelni. Ez azért is jó, mert tapasztalt szakemberek tanácsait olvasom, és amit ők évek alatt összegyűjtöttek, az nekem pár nap olvasással már sokat tud segíteni. Fejlődtem is ezen a téren a könyveknek köszönhetően. Az egyik ilyen tanács, ami megmaradt, hogy akár a győzelmet, akár a vereséget tizenkét órán belül meg kell ünnepelni, vagy el kell siratni, utána pedig folytatni kell az életet, mintha meg sem történt volna. Nem szabad leragadni egyik végletnél sem.
Mihálykó Tihamér
A szerző egyetemi hallgató, szakmai gyakorlatát lapcsaládunknál végzi.
Megütötték a kiállított játékost Agyagfalván, kizártak egy csapatot a Hargita megyei focibajnokságból
Elhagyta a játékteret, az öltöző előtt ütést kapott a Csíkszentsimoni KSK játékosa az Agyagfalvi Lendület elleni mérkőzésen. A Székelyudvarhelyi Roseal a második meccsén nem jelent meg kellő létszámban.
Magyarellenes hangulatban csak kapufáig jutott a Sepsi OSK (videóval)
Hosszú szünet után tért vissza a klubfutball, a Sepsi OSK pénteken este közel 7000 szurkoló előtt az éllovas Dinamót fogadta a labdarúgó Szuperligában. A helyzetekben gazdag meccset a vendégszurkolók magyarellenes skandálásai sötétítették be.
Vonat gázolt el egy motorkerékpárt Csíkverebesen – két tizenéves fiú életét vesztette
Súlyos vasúti baleset történt csütörtökön délután a Tusnád községi Csíkverebesen, a vasúti megálló közelében. Egy motorkerékpár ütközött egy vonattal, a balesetben két fiatal fiú vesztette életét.
Ádám gyógyulásáért példátlan összefogás bontakozott ki Kalotaszegen
Az elmúlt napokban egy emberként mozdult meg a kalotaszegi közösség, hogy segítsen egy közel kétéves, daganatos betegséggel küzdő körösfői kisfiúnak, akinek egy barcelonai kórházban most esélye lehet a gyógyulásra.
Hagyományos magyar utcanevek kerülnek a román személyibe – és még magyar többség sem kell hozzá
Soós Sándorral, a „Györgyfalva-modell” ötletgazdájával és fő „kivitelezőjével” beszélgettünk a magyar utcanevekről, a közigazgatási bravúrról, a román–magyar együttélés működőképes receptjéről.
Marius Turda: Az eugenika közvetlenül integrálódott Nagy-Románia nacionalista és biopolitikai programjába
A két világháború közötti erdélyi magyar eugenika védekező jellegű volt, míg a román expanzív, terjeszkedő – mondja az Oxford Brookes Egyetem professzora, akivel a Transilvania Nemzetközi Könyvfesztiválon beszélgettünk.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
