– Honnan ered a jégkorong iránti szeretete?
– A sport szeretete már a nagyapámtól ered. Ő ugyan nem volt sportoló, de rendkívül szerette a sportot, rengeteg sportközvetítést nézett. Ha kellett, éjszaka is felkelt, hogy megnézzen egy-egy ökölvívó-mérkőzést. Mi ebben a légkörben nőttünk fel. Édesapám, Gábor János testnevelő tanár, aki évtizedek óta a csíkkarcfalvi általános iskolában tanít. Nagyon sokat tett a felcsíki jégkorongért, és jelentős szerepe volt a csíkkarcfalvi műjégpálya megépítésében is. Úgy gondolom, Kurkó János György mellett neki is nagyban köszönhető, hogy Karcfalván jégkorongpálya épült. Gyermekként mi is részesei voltunk ennek a folyamatnak. Hetedik-nyolcadikosok voltunk, amikor elkezdődtek a munkálatok, és mindenből kivettük a részünket, a jég taposásától a pálya öntözéséig.
Akkoriban még szabadtéri pályán hokiztunk. Később azonban egy időre megszakadt a kapcsolatom a jégkoronggal, mert Csíkszeredába kerültem középiskolába. Ott már nem hokiztam.
– Hogyan és mikor tért vissza a jégkoronghoz, miként került a felcsíki női csapathoz?
– Befejeztem az iskolát, családot alapítottam, megszülettek a gyermekeim. A jégkorong akkor került ismét közel hozzám, amikor a nagyobbik lányom elkezdett hokizni. Eleinte szülőként álltam a palánk mellett, de később ennél jóval nagyobb szerepet vállaltam. A Covid-járvány után két évig a felcsíki női csapat edzője voltam, miközben magam is folyamatosan hokiztam. A női felnőttbajnokságban csak a 14. életévüket betöltött játékosok szerepelhetnek. A nagyobbik lányom már korábban is velünk edzett, de a korhatár miatt mérkőzéseken még nem léphetett pályára. Most betöltötte a tizennégy évet, így ez az első idény, amikor már ő is játszhat a felnőttek között. Hála a Jóistennek, ez megadatott nekünk, és elmondhatom, hogy rendkívül jó érzés együtt lenni a jégen a lányommal.
–Mit kell tudni a felcsíki női jégkorongcsapatról? Kik alkotják a keretet, és milyen körülmények között készülnek a mérkőzésekre?
–A kezdetekben még nem szerepeltünk a román bajnokságban, de négy éve már rendszeresen részt veszünk a küzdelmekben. Amatőr csapat vagyunk, amelynek gerincét elsősorban édesanyák alkotják. Mindannyiunknak van munkahelye, a fiatalabbak pedig iskolába járnak, így a jégkorongot a mindennapi teendőink mellett, szabadidőnkben űzzük.
Nem azért, mert nálunk ne éreznék jól magukat, hanem mert mi nem tudunk olyan felkészülési és fejlődési lehetőségeket biztosítani számukra, amilyenekre szükségük lenne. Kevés a rendelkezésünkre álló jégidő, és támogatókból sincs elegendő, ami jelentősen megnehezíti a fejlődésünket. Hetente mindössze egyetlen jégedzésünk van, ennyit sikerült kiharcolnunk. Előfordul, hogy beállunk a fiúk edzésére, máskor egy amatőr csapatot kérünk meg, hogy engedjenek minket is jégre, és együtt edzhessünk velük a nagypályán. Jelenleg papíron én vagyok a csapat vezetőedzője, a gyakorlati munkát pedig Gyenge Andrea irányítja. Mindketten játékosok is vagyunk, tehát egyszerre vagyunk csapattársak és edzők. Sok nehézséggel kell megküzdenünk, de egyvalami mindannyiunkban közös: nagyon szeretjük a jégkorongot, és szívvel-lélekkel csináljuk.
–Hogyan került képbe a Bomilact név, miként lett a felcsíki női jégkorongcsapatból Csíkmadarasi CSHC Bomilact?
–A felcsíki női jégkorongcsapat eredetileg a Csíkszentdomokosi CSHC Márton Áron nevet viselte. Csíkszentdomokoson azonban idén Márton Áron-emlékévet ünnepeltek, és a falu visszaigényelte a klubot. Így mi klub nélkül maradtunk, márpedig egyesületi háttér nélkül nem lehet benevezni a bajnokságba. Szerencsére a Csíkmadarasi CSHC Bomilact befogadott bennünket, így az ő színeikben folytathatjuk a szereplést.
–A lánya, Barbasra hogyan ismerkedett meg a jégkoronggal? Könnyű volt megszerettetni vele ezt a sportágat?
–Eleinte nem is igazán akart hokizni. A nagyapja, akit mi Tatának szólítunk, volt a leglelkesebb. Barbi volt az első unokája, és bár nem fiú született, ahogyan talán remélte, mindenképpen szerette volna, hogy hokis legyen belőle. Barbi azonban sokáig ellenkezett. Az sem könnyítette meg a helyzetét, hogy kezdetben nem voltak lány csapattársai, csak fiúkkal edzett. Ez még inkább elvette a kedvét.
Szülőként nehéz eldönteni, meddig szabad erőltetni valamit, és mikor kell inkább hagyni, hogy a gyermek maga döntsön. Most viszont, hogy már nagyobb lett, azt mondja nekem: „Anya, olyan jó, hogy erőltettetek!” Ennél nagyobb visszaigazolás talán nem is kell.
–Milyen érzés édesanyaként és csapattársként együtt játszani a lányával? Mennyire változtatta meg ez a kapcsolatukat?
–Csodálatos érzés, és úgy gondolom, ezt sok szülőnek meg kellene tapasztalnia. Barbi ma már az egyik legjobb játékosom, és ezt nagy örömmel mondom. Egykor én voltam az edzője, de mostanra már túl is szárnyalt engem. Nagyon büszke vagyok rá. Ráadásul a jégkorong az anya-lánya kapcsolatunkat is különlegessé tette. Egy tinédzser lánnyal nem mindig könnyű megtalálni a közös hangot, nekünk azonban ott van a hoki, amely még közelebb hoz egymáshoz.
Én nagyon örülök minden sikerének, ő pedig ugyanígy mellettem áll. Sokszor mondja: „Anya, te is jó vagy, gyere te is, nem baj, ha lassú vagy!” Ha valamelyikünk hibázik, nem teszünk szemrehányást egymásnak, hanem bátorítjuk a másikat. Nincs veszekedés, nincs hibáztatás, csak kölcsönös biztatás és öröm. Úgy érzem, ez a közös sportolás olyan kapcsolatot alakított ki közöttünk, amelyet másként talán nem is tapasztalhattunk volna meg.
–Ritkaságszámba megy, hogy édesanya és lánya ugyanabban a jégkorongcsapatban játszik. Tudnak hasonló példáról?
–Nem hallottunk még olyan esetről, hogy édesanya és lánya ugyanannak a csapatnak a tagjaként együtt hokizzon. Volt egy csapattársunk, Zsombor Gabriella, akinek a lánya a Csíkszeredai Sportklubban játszott. Ők is találkoztak a jégen, de ellenfélként, egymás ellen küzdöttek. Gabriella lánya idén ősszel külföldre ment hokizni, az édesanyja pedig abbahagyta a játékot.
–A kisebbik lánya is követi a családi hagyományt?
–Van még egy lányom, aki négy évvel fiatalabb Barbinál, jelenleg negyedik osztályos. Ő most nem hokizik, bár korábban többször is megpróbálkozott vele.
–Hány játékosból áll jelenleg a felcsíki női csapat? Sikerül megfelelő létszámmal kiállniuk a bajnoki mérkőzésekre? Kapusposzton hogyan állnak?
–Elég szűkösen vagyunk, de a mérkőzésekre általában sikerül összegyűlnünk annyian, hogy meglegyen a kötelező két sor. Nincs nagy merítési lehetőségünk, így minden játékosra szükség van. Szerencsére nagyon jó kapusunk van, talán vele van a legnagyobb szerencsénk. Jácinta csíkjenőfalvi származású, de Csíkszeredában edz. Nagyon tehetséges, eredményes kapus, akire mindig számíthatunk.
–Mire lenne leginkább szükség ahhoz, hogy a felcsíki női jégkorongcsapat fejlődni tudjon, és eredményesebben szerepeljen?
–Már az is nagyon nagy segítség, hogy most itt vagyunk, beszélgetünk a felcsíki női jégkorongról, és ezáltal többen hallhatnak rólunk.
Annak ellenére, hogy nem tartozunk az élmezőnyhöz, minden alkalommal ott akarunk lenni a jégen, játszani szeretnénk, és fejlődni. Számunkra már az is siker, ha egy idényben kevesebb gólt kapunk, mint az előzőben. Ezekből az apró eredményekből építkezünk.
–A jégkorong köztudottan költséges sportág. Hogyan oldják meg a felszerelések beszerzését és a bajnoki mérkőzésekre történő utazásokat?
–A felszerelést mindenki saját maga vásárolja meg, ami bizony komoly anyagi megterhelést jelent. Csak egy példát mondok: idén a lányomnak 350 lejért vettem egy mezt. Egy női mellvédő körülbelül 1200 lejbe kerül, és akkor a felszerelés többi részéről még nem is beszéltünk. Az utazásokat is többnyire magunk oldjuk meg. Ha Gyergyószentmiklósra vagy Csíkszeredába megyünk mérkőzésre, saját autókkal utazunk. A bukaresti kiszállásokhoz szerencsére kapunk mikrobuszt a Székelyföldi Jégkorong Akadémiától, ami nagy segítséget jelent számunkra.
–Ön már hosszú évek óta részese a női jégkorongnak. Hogyan látja, mennyit fejlődött ez a sportág Romániában, illetve Székelyföldön?
–Egyértelműen fejlődött, és ennek nagyon örülök. A legszembetűnőbb változás, hogy ma már sokkal több kislány hokizik, mint évekkel ezelőtt. A szülők is bátrabban engedik jégkorongozni a lányaikat. Amikor Barbi kezdte, az ő korosztályában még jóval kevesebb lány volt. Akkoriban sok szülő tartott attól, hogy a jégkorong túl kemény sportág a lányoknak, féltek a sérülésektől, az ütközésektől. Ma már másként tekintenek erre.
Örömteli látni, hogy egyre több kislány választja ezt a sportágat, és a szülők is egyre inkább támogatják őket.
Kosz-Dobos Barbara a csíkszentdomokosi Márton Áron Általános Iskola nyolcadik osztályos tanulója. Alig volt négyéves, amikor először korcsolyát húzott, és megismerkedett a jéggel. Kezdetben korcsolyázni tanult, majd egyre rendszeresebben látogatta a jégkorongedzéseket. Eleinte fiúkkal együtt edzett és játszott, később pedig a női csapatba került, ahol már édesanyjával együtt hódolhat közös szenvedélyüknek, a jégkorongnak. Barbara centerként, azaz középcsatárként szerepel, ezen a poszton pedig nemcsak a támadásokban kell jeleskednie, hanem a játék szervezésében is fontos feladat hárul rá. Úgy érzi, a pályán történteket jól átlátja, a korongvezetésben viszont még fejlődnie kell.
– fogalmazott Barbara.
A fiatal hokis életében hamarosan fontos döntés következik, hiszen nyolcadikosként középiskolát kell választania. Tervei szerint Csíkszeredában szeretné folytatni tanulmányait, miközben a jégkorongról sem kíván lemondani.
Pénteken Nyonban kisorsolták a labdarúgó Nemzetek Ligája osztályozóinak párosításait: az A divízióba való feljutásért a magyar válogatott Szerbia ellen játszik, míg a B-ben maradásért Románia ellenfele Észtország lesz.
Részleges stadionbezárással és közel 100 ezer eurós pénzbírsággal sújtotta az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) a Román Labdarúgó-szövetséget (FRF) a Lengyelország elleni, 2–1-re megnyert Nemzetek Ligája-mérkőzésen történt szurkolói rendbontások miatt.
Jelentkezett a Román Lottótársaság központi székhelyén tegnap a november 12-i Loto 6/49-sorsolás 5 226 582,80 lej (mintegy 980 ezer euró) értékű főnyereményének nyertese.
Számos, a 15.–20. századból származó leletet találtak a város legrégebbi polgári épületeként számon tartott nagybányai Hunyadi-házban végzett ásatások során – közölte a Máramaros Megyei Történelmi és Régészeti Múzeum
Kézdivásárhelyen született 1926-ban, átélte a front borzalmait, kuláklányként kitették az egyetemről, de nem adta fel, tanár lett. Két évtizeden át vezette a kolozsvári katolikus nőszövetséget. A százéves Balogh Gizellával beszélgettünk.
Csoma Botond nem maradt adós a válasszal, szerinte süket duma zajlott eddig az átszervezésről. És az e heti cukiság: Nicușor Dan felpróbált egy VR-szemüveget, bár ő anélkül is pont ugyanúgy mozog.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!