Egy elveszített labda, egy kihagyott ziccer, egy váratlan vereség, csalódottság, szomorúság, könnyek... a sportolói élet velejárói, csakúgy, mint a győzelmek. Ilyen esetben van a gyerekeknek a legnagyobb szükségük egy megértő edzőre, illetve szülőre, aki nem csak a teljesítményt hajszolja. Mert a sport nemcsak eredményekről és sikerekről szól, hanem kitartásról, küzdésről, lemondásról. Meg kell tanulni veszíteni is. És itt jön be a szülők szerepe, akiknek segítségével gyerekük megtanul bízni önmagában, elfogadni és feldolgozni a kudarcot, és újrakezdeni.

Kezdő sportújságíró koromban egy kézdivásárhelyi utánpótlás kosárlabdatornán döbbenten tapasztaltam, hogy a Kézdi-Szentgyörgy rivalizálás odáig fajult, hogy a megyeszékhelyi szülők torkuk szakadtából a KSE ellen játszó bukarestieknek szurkoltak, közben pedig kifütyülték a kézdi kislányokat. U13-as csapatok voltak a pályán... Nemrég pedig egy ifjúsági hokidöntőn szabadultak el az indulatok.

Botrányt keltettek a szülők a gyerekeik karcfalvi ifjúsági hokimeccsén

Feltevődik a kérdés, milyen a jó sportszülő? Mennyire fontos a sportszerűség az ő esetükben, hol van a határ a versengés és a játék között?

Farkas Alpár kézdivásárhelyi kosárlabdaedző, testneveléstanár szerint az, hogy mifelénk jóformán nem létezik sportkultúra, nagyban befolyásolja a szülők viselkedését.

„Ha valaki huzamosabb ideig sportolt, tudja mivel jár, mennyi munka, mennyi alázat, mennyi energia szükséges a sportolói léthez, és pont ezért teljesen másképp viselkedik a lelátón, teljesen másképp kommunikál az edzővel. Ehhez viszont sportkultúra szükséges” – vélekedik a pedagógus.

Bizonyított, hogy az edző viselkedése és a sportolóval való kapcsolata a tehetség fejlődése szempontjából kiemelten fontos
Fotó: Farkas Alpár személyes archívuma

A szakember néhány évvel ezelőtt egy felmérést végzett a kézdivásárhelyi alsótagozatosok között, arra volt kíváncsi, hány százalékuk végez szervezett keretek közti rendszeres testmozgást. Az egyik tanintézményben 70 százalékos volt ez az arány, a többi háromban 27-43 szátalék közötti.

Nyilván, jó helyeken is elszakad néha a cérna, csak nagyon-nagyon ritka kéne legyen. El kell ismernünk, hogy a düh is része az életünknek, nagy igazságtalanság esetén természetesen én is hangot adok a véleményemnek, de egyáltalán nem mindegy hányszor és hogyan, vagy, hogy eljutunk-e tettekig. Azt mondanám, százból egyszer-kétszer még belefér, de semmiképp sem minden mérkőzésen” – állítja.

A bizalom alap, de kell alázat és következetesség is

Farkas Alpár szemszögéből nézve az ideális edző–szülő–sportoló kapcsolat az alázaton, kommunikáción és következetességen alapszik.

„Nagyon eredményorientáltak lettünk, és ez bizonyos szempontból rendben is van, hiszen az eredmény a „végtermék”, viszont az évek során rájöttem, hogy nem mindegy, hogyan jutunk el odáig.

A neveltetés, a szociális háttér is szempont, a legtöbb probléma innen adódik az edző–szülő kapcsolatban – vélekedik, hozzátéve, hogy teljesen más a pszichológiája az élsportnak, mint a tömegsportnak, hiszen nem ugyanazok az elvárások.

Farkas Alpár szerint az ideális edző-szülő kapcsolat az alázaton, kommunikáción és következetességen alapszik
Fotó: Farkas Alpár személyes archívuma

Véleménye szerint az élsport esetében javasolt, hogy ne az edző kommunikáljon a szülővel, hanem a klub.

„Úgy gondolom, kellenek a szabályok, a szezon előtti szülőértekezlet része a kommunikációnak, amikor leszögezzük a szabályokat, célkitűzések, felvázoljuk a rendezvényeket, a szülők szerepét. A szülők mindent is kell tudjanak ahhoz, hogy tudjanak segíteni, megfelelően tudják motiválni a gyereküket. A szabályok pedig mindenkire egyformán érvényesek kell legyenek a szezon végéig.

Mi a szülő feladata? Mi az elvárt szülői viselkedés a lelátón vagy a sportpálya mellett?

„Elsősorban az, hogy támogassa a gyerekét. Biztosítsa az alapvető szükségleteit, figyeljen arra, hogy pihenjen eleget, segítsen A-pontból eljutni a B-be. Sajnos mára annyira leterheltek a gyerekek, hogyha nem áldozunk időt arra, hogy elvisszük edzésre, lehet, hogy nem fog elérni, vagy fáradt lesz. Nem feltétlenül jó, mindig mindenhova elhordozni őket, de néha szükséges. Úgy gondolom, a fizikai, lelki, mentális egyensúlyt a szülő tudja legjobban fenntartani” – hangsúlyozta.

Nekem is van gyerekem, de semmiképp sem engedném meg magamnak, hogy kioktassam a tanárát” – mondja, ugyanakkor megjegyzi, hogy négyszemközti véleménynyilvánítást elfogad, de azt nem, hogy valaki beleszóljon a képzés folyamatába, netán a lelátóról bekiabálva adjon hangot nemtetszésének.

Fotó: Farkas Alpár személyes archívuma

Arra az esetre is élénken emlékszem, amikor pár évvel ezelőtt vezetőedzőként egy tétmeccsen a véghajrában azt az utasítást adta a csapatnak, hogy agresszíven védekezzenek, miközben a lelátóról a szülők hangosan kiabálták a légből kapott, unalomig ismételt „fault nélkül” instrukciót, és a kicsik nem tudták, kire hallgassanak.

A sportszülőnek tehát azt is fontos megjegyezni, hogy soha ne hozza olyan helyzetbe a gyerekét meccs közben, amikor választania kell a szülők és az edző utasításai között.

„25 éve dolgozom ebben a szakmában, most már ritkán történik meg, hogy bekiabálnak, de tudom, érzem, hogy sokszor nem értenek velem egyet. Természetesen én is követek el hibákat, de remélem értik, hogy minden, amit teszek, azért vállalom a felelősséget. A gyerekeknek is mindig ezt mondom, ti azt csináljátok, amit én mondok. Nekik is lehetnek jó megérzéseik, főleg felnőttkor fele egyre képzettebbek, a játékosok 20 százaléka eljut arra a szintre, hogy érzi, érti a játékot, rájuk érdemes hallgatni” – összegez.

A kézdivásárhelyi Sportgálán is kitüntették a labdarúgópalántákat
Fotó: Kézdivásárhely önkormányzata/Facebook

Támogasd, de ne lépj át egy határt

A kézdivásárhelyi Szász Hunor mindkét fia a Sepsi OSK korosztályos csapatában focizik, Huba az U14-esek, Apor pedig az U13-asok között játszik, annak ellenére, hogy mindketten egy évvel fiatalabbak.

„Nagyon nehéz sportoló gyermekek szüleinek lenni, mivel az egész család időbeosztását befolyásolja az ő programjuk. A nagyobbik fiamnak heti öt edzése van, a kisebbiknek négy, ezekre le kell vinni őket Szentgyörgyre, plusz ott vannak a hétvégék, amikor bajnoki meccseket játszanak hol itthon, hol idegenben.

– fogalmaz az édesapa, aki a nehézségek ellenére rendkívül fontosnak tartja, hogy gyerekei rendszeresen sportoljanak, ezért például gyakran járnak közösen szaladni.

„A legfontosabb, hogy kisgyerekkortól megszerettessük velük a mozgást, a sportot, legyen az bármi. Többfélét ki kell próbálni, majd el kell köteleződni egy bizonyos sportág mellett. Én gyerekkorom óta cselgáncsozom, ám el kellett fogadnom, hogy a fiaim nem ezt választották. De kipróbálták. A járványidőszak alatt a dzsudóterem bezárt, szabadtéren viszont lehetett focizni, így kötöttek ki a labdarúgásnál. Nem erőltettem a dzsudót, miután láttam, hogy inkább focizni van kedvük” – tette hozzá.

Szász Huba és Szász Apor
Fotó: Kézdivásárhely önkormányzata/Facebook

Hunor szerint szülőként az a szerepe, hogy mindenben támogassa a fiait, motiválja őket, amikor rossz napjuk van, fáradtak vagy épp nincs kedvük az edzéshez. „Imádják a focit, de még csak gyerekek, nekik is van rossz napjuk, amikor semmihez sincs kedvük, ilyenkor kell egy kis noszogatás.

– mondja, de amennyiben szeretnék abbahagyni a labdarúgást, először elbeszélgetne velük és csak nyomós ok esetén engedné, hogy végleg szögre akasszák a stoplist.

„Bevallom, a mérkőzés hevében én sem fogom vissza magam, de eltudom fogadni a vereséget, amikor látom, hogy minden tőlük telhetőt megtettek. Más a helyzet, amikor csak lézengtek a pályán, az nagyon idegesítő. Ahogy az is, hogy sokan úgy kiabálják be a véleményüket, hogy életükben nem sportoltak, mégis mindent jobban tudnak, még az edzőnél is. Szerintem hagyjuk a játék irányítását a szakemberekre” – osztja meg véleményét.

Fiai egyelőre a sportágban képzelik el a jövőjüket, és a legjobb úton haladnak, tehetségükre felfigyeltek a román korosztályos válogatottaknál és a Puskás Akadémiánál is. Édesapjuk nagyon büszke rájuk, a sportnak köszönhetően önállóak, talpraesettek lettek, levetkőzték gátlásaikat, a csoporttársaktól megtanultak románul, egyszóval olyan útravalót kaptak, amiért egész életükben hálásak lehetnek.