Kovács „Kokó” István: a székelyföldi boksz pozitív hatással van a magyarországi ökölvívásra

– Idén lesz éppen 30 éve, hogy ön olimpiai bajnok lett. Akkor valószínűleg nem úgy gondolta senki, hogy az 1996-ban Atlantában elért sikerét három évtizedig nem követi újabb magyar ökölvívó arany. Mi az oka annak, hogy azóta nem született hasonló eredmény?

– Nagyon sok összetevője van ennek. Kezdjük azokkal, amelyek nem rajtunk múlnak. A nemzetközi mezőny teljesen átalakult, lecsökkent az olimpiai részvevő ökölvívók száma. Amikor én olimpiai bajnok lettem, súlycsoportonként 32 induló volt, 12 férfi súlycsoporttal, összesen 360–380 ökölvívó vett részt az olimpián. Ma már mind férfi, mind női mezőnyben 128 fő a teljes létszám, és csak 7 súlycsoport van.

Közben a világ is megváltozott, többek között szétesett a Szovjetunió, és több erős ökölvívó ország lépett be a versenybe, mint például Üzbegisztán vagy Kazahsztán. Emellett olyan országok is felzárkóztak, amelyek korábban nem voltak meghatározóak: Japán, Kína, India is komoly szintre lépett.

Régebben 8–10 nagyhatalom dominálta az ökölvívást, Magyarországnak ezekkel kellett felvennie a kesztyűt. Mára Európa visszaesett, Ázsia viszont gyakorlatilag dominál: a világbajnoki érmek 70 százaléka oda kerül, a többin osztozik Pán-Amerika, Európa, Afrika és Óceánia. Ezek olyan külső okok, amelyre nem lehettünk hatással.

A másik fő ok viszont rajtunk múlt. 90-es évek végétől a sportág szakmai irányítása szerintem rossz irányt vett.

Nem volt kellően felépített edzőképzési rendszer, és hiányzott az a szakmai struktúra, amely korábban jellemezte a magyar ökölvívást. Én még olyan mesterektől tanultam, mint Papp Laci bácsi, Szántó Imre vagy Bódis Gyula, akik 30–40 évet eltöltöttek már akkorra, mint edzők. Hatalmas tekintéllyel és szakmai tudással rendelkeztek. Mind megvolt az empirikus módon megszerzett tudás, és a tanult tudás, és ennek az ötvözeteként lettek ők mesterek.

Fotó: Gergely Imre

Ma viszont fiatal, sokszor képzetlen, és talán még azt is ki lehet mondani, hogy a szakma felé nem tisztelettel forduló, vagy nem alázattal dolgozó edzőink vannak, tucatjával. Ez nem mindig vezet eredményére, nem tudják kihozni a versenyzőkből a maximumot. A versenyzők talán egy picit nem érzik ezt a fajta fölé-alárendeltségi viszonyt, amit kellene és talán egy picit el is kanászosodnak... Rengeteg összetevő van, úgyhogy valószínűleg ezek összességében keresendők az eredménytelenség okai.

– Tud ez változni belátható időn belül?

– Be kell látnunk, és el kell fogadnunk azt is, hogy az az aranykor, ami a magyar sportot jellemezte, hogy mi az olimpián, (nem álomszinten, hanem reálisan) ott vagyunk a tíz legeredményesebb ország között, az elmúlt. Utópisztikus vágyálom, hogy tíz aranyat nyerünk, el kell fogadni azt, hogy az ország ereje, a sportolóinknak a száma, a jelenlegi képzési szintünk nem azt eredményezi. Bízom benne, hogy lesz még talán újra aranykor, de mégis be kell látni, hogy most nem az van.

Az ökölvívás tekintetében azonban fontos tényező, hogy ez egyéni sportág: egy kiemelkedő versenyző megfelelő edzővel és támogatással nagyon rövid idő alatt is a csúcsra érhet. Papp Laci bácsi például 1944-ben kezdett bokszolni és 1948-ban, négy év múlva olimpiai bajnok lett. Én nyolc év alatt jutottam el oda, hogy világbajnoki címet szerezzek és olimpiai aranyesélyes legyek.

Ez azt mutatja, hogy egy jó edzővel, megfelelő háttérrel 7–8 év alatt egy tehetséges fiatalból olimpiai bajnok lehet.

Több olyan ország is van, amelynek egy komoly ökölvívója van és vannak a nagy országok, ahol több kiemelkedő képességű bunyós van. De mi szerintem az az ország leszünk, ahol egy-egy kiemelkedő képességi ökölvívónk tudja majd megmutatni, hogy milyen is volt annak idején a magyar ökölvívás, és ezeket kell nekünk megtalálni, és megfelelő módon támogatva menedzselni.

– Ön lassan két éve a Magyar Ökölvívók Szövetségének elnöke így közvetlen ráhatása is van arra, hogy pozitív folyamatokat láthassunk. Hol tart az az elképzelés, amivel átvette az irányítást?

– Az első fontos mérőpont a 2028-as Los Angeles-i olimpia lesz. Hoztunk egy külföldi edzőt, (a magyar ökölvívó válogatott szövetségi kapitánya 2025 márciusa óta az olasz Emanuele Renzini – szerk megj.), talán nagyobb pénzforrásokkal rendelkezünk, több versenyen tudunk elindulni, nagyon sok edzőtábort tudunk szervezni.

De dacára ennek, az, hogy most ebből milyen eredmény születik egy Európa-bajnokságon, vagy egy világbajnokságon, az azért nem mérvadó, mert nekünk teljesen egyértelműen az olimpia cél.

És én ezt is kértem Emmanuel Renzinitől, ezt is kértem a korosztályos edzőktől, a sportigazgatóktól, mindenkitől, hogy úgy építsük föl a versenyeztetést, úgy építsük föl a versenyzőket, hogy engem nem érdekel, ha egyáltalán egy meccset sem nyernek 2028-ig. De 2028-ban az olimpián életük formájában, a lehető legjobbat hozzák ki magukból.

Fotó: Gergely Imre

És örülök, hogy vannak már biztató jelek. A 2025-ös év már hozott olyan eredményeket, amelyek hiányoztak az utóbbi években. A liverpooli világbajnokságon több versenyző is közel volt az éremszerzéshez, voltak szoros, 3–2-es vereségek is, amelyek akár fordítva is alakulhattak volna. Többen későbbi világbajnokoktól kaptak ki szoros mérkőzésen, és volt győzelem kubai ökölvívó ellen is. A csapat teljesítménye összességében dicséretet érdemel.
Külön kiemelendő Akilov Philip, aki 15 év után szerzett újra világbajnoki érmet Magyarországnak. Bronzérmet, de vébé-érmet. Az utánpótlásban is látható az előrelépés: az U23-as Európa-bajnokságon két arany- és egy ezüstérem született, és U17-ben is volt Európa-bajnokunk.

Talán még fontosabb, hogy a részvételi számok rekordokat döntenek. A Bornemissza Gergely-emlékversenyre például több mint 600 nevezés érkezett, ami hatalmas mezőnyt jelent.
Tehát azt mondom, hogy a munkánknak az a része, hogy az utánpótlás beinduljon, az megtörtént. Most már szakmának a dolga, hogy ebből az utánpótlásból a lehető legtöbbet hozza ki.

– A beszélgetésünk Gyergyószentmiklóson, az Erdélyi Godako Ökölvívó Sportklub otthonában zajlik. Hogyan látja az itteni munkát, és hogyan képzeli az együttműködést a székelyföldi klubbal?

– Aki ismeri Huszár Árpádot és az ő munkáját, az talán nem lepődik meg azon, amit itt lát. Először vagyok itt, de biztosan nem utoljára, mert amit ide varázsoltak, amit felépítettek, és ahogy ők dolgoznak, az példaértékű minden magyar egyesület számára. Mesélt róla korábban, mutatott képeket is, hallottam már a munkájukról, de őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ami itt megvalósult valóban ilyen magas színvonalú.

Persze, ha jobban belegondolok, talán mégis sejthettem volna. Árpád rendkívül tisztességes, alapos ember, és a tekintetében is ott van az a fajta őszinte szeretet a sportág iránt, ami hitelessé teszi mindazt, amit csinál. Ez a szemlélet pedig a versenyzőin is egyértelműen látszik. Sokszor már anélkül meg lehet mondani egy gyerekről, hogy a Godakóból érkezett, hogy felvenné az egyesület melegítőjét. Van egy sajátos „Huszár Árpád-jegy”, amit magukon hordoznak.

Kovács István és Huszár Árpád
Fotó: Gergely Imre

Nagyon örülünk, és büszkék vagyunk arra, hogy a magyar ökölvívás rendszerét választották versenyeztetési helyszínnek. Én pedig megígértem Árpádnak, hogy mindenben támogatni fogjuk őket, amiben csak tudjuk.

Volt olyan elképzelésünk is, hogy valamelyik magyar bajnokságot ide hozzuk. Ezt a román szövetség – talán bizonyos szempontból érthetően – nem támogatta. Viszont az továbbra is célunk, hogy edzőtáborokat vagy más rendezvényeket szervezzünk itt, és még szorosabbra fűzzük ezt a kapcsolatot, leküzdve a távolságot is.

– Elmondható, hogy a székelyföldi boksz pozitív hatással van a magyarországi ökölvívásra?

– Mindenképpen. Az a szellemiség, amit itt még őriznek – és remélem, őrizni is fognak –, éppen az, ami nagyon hiányzik Magyarországról. Az a fajta katonás fegyelem, hierarchia és kölcsönös tisztelet, ami itt még létezik, nálunk egyre inkább eltűnni látszik. Az ottani gyerekek más közegben szocializálódnak, itt viszont még azt látom, hogy a gyerekek beállnak a sorba, elvégzik amit kell. Félreértés ne essék: nem arról beszélek, hogy keményen kell bánni velük. Hanem arról, hogy rend és fegyelem van.

És ez ma nagyon hiányzik, főleg a küzdősportokból.

Pedig ez az alapja mindennek. A cselgáncsban, a karatéban és a többi harcművészetben ez a távol-keleti szemlélet rengeteget hozzátesz egy gyerek személyiségéhez, tartásához, lelki fejlődéséhez.

Én pedig azt látom, hogy ezt itt valósítják meg a legjobban – sőt, szinte kizárólag itt.
Sok magyarországi edző ma már inkább csak edzést tart: méri az időt, megmondja, mi jó és mi nem. Itt viszont nevelik a gyerekeket. És ez messze túlmutat azon, hogy ökölvívókat képeznek. Itt embereket, férfiakat, karaktereket nevelnek.

– Magyarországon kormányváltás történt. Hogyan látja, miként fogja befolyásolni ez a sportéletet és az ökölvívás jövőjét?

– Ezt egyelőre még nem tudjuk pontosan, de legyünk pozitívak, és várjuk meg, hogy felálljon az új vezetés és hozzon először is intézkedéseket (a beszélgetés a pünkösd előtti pénteken zajlott, akkor még nem volt ismert, ki tölti majd be a sportállamtitkári tisztséget – szerk. megj.). Abban az esetben, hogyha az lesz, amit egyébként sugalltak, hogy maga a pénzügyi háttér nem fog megszűnni, csak strukturáltan, és átláthatóban, és szakmaibb alapon lesz felosztva, akkor mi jól állunk. Mert véleményem szerint mi picit sem voltunk túlfinanszírozva. A bennünk rejlő érték, és az, amit mi egyébként tudunk nyújtani, akár a Magyarország, a magyar nemzet számára örömforrásként, vagy a gyerekeknek kiugrási lehetőségként, az biztos, hogy egy értéket képvisel. Szerintem nagyobb értéket, mint amit mondjuk az előző kormányzat látott benne.

Az elmúlt hét-nyolc évben gyakorlatilag nem volt stabil vezetése a szövetségnek, most először van hosszú évek után olyan elnöke a Magyar Ökölvívók Szövetségének, aki valóban dolgozik, valóban tenni akar, és eredményeket szeretne felmutatni. Remélem, hogy ezt az új sportvezetés is felismeri majd. Én biztos vagyok benne, hogy ha szakmai alapon történik az együttműködés, akkor jól tudunk majd együtt dolgozni, függetlenül attól, éppen ki van kormányon. Számomra az a fontos, hogy azzal az emberrel, aki az ökölvívásért felel, együtt lehessen működni a sportág érdekében.

Fotó: Pinti Attila

– Mostani székelyföldi látogatásának célja, hogy részt vegyen a csíksomlyói búcsúban. Milyen érzésekkel készült rá?

– Sokszor voltam itt már fiatal koromban is, jó barátom volt Mihai Leu (aki az én ösztönzésemre lett bokszbíró később), mondhatni gyermekeskedtünk együtt, itt Erdélyben is sokszor találkoztunk. Sokszor voltam már Csíkszereda környékén, Tusványoson, a Szent Anna-tónál is sokat jártunk. Viszont a gyerekeket most hoztunk el először, mert meg akarom nekik mutatni Erdélyt.

Én soha nem éltem Erdélyben, de nagyon szerettem mindig ide jönni. Az én számból nem hangzik jól, hogy hazajönni, de mégis otthon érzem magam. Ráadásul a búcsú egy olyan különleges esemény, ahol szintén többször voltam már, de mindig valamilyen olyan feladatom volt, ami miatt nem tudtam igazán átélni. Szeretném megmutatni nekik, hogy ennek a zarándoklatnak milyen mély lelki üzenete van.

Ez túlmutat azon, hogy valaki vallásos-e vagy sem, és azon is, hogy mennyire éli meg a magyarságát. Az a közösség, az a több százezres tömeg, amely ugyanazért teszi meg ezt az utat, egészen különleges élmény.

Szeretném átadni ezt az érzést a gyerekeknek, és remélem, hogy ezt viszik magukkal tovább.