Első nap a vizes vb-n

Február elején még arról szóltak a hírek, hogy Fukuoka rendezi a vb-t, ehhez képest a szervezők rendelkezésére alig néhány hónap szolgált. A gyors szervezés már az első nap kiütközött, ugyanis az újságírók számára az akkreditáció átvétele, az információk beszerzése, az akkreditációs csomag mind olyan dolgok voltak, amelyek nehézséget okoztak, egyes önkéntesek és információt szolgáltató személyek sem álltak a helyzet magaslatán. Szerencsére a FINA honlapján meghirdetett, az akkreditáció átvételéhez szükséges vírustesztnek nem vetettek alá, mint ahogy az antigén tesztet sem kérték számon, amelyet utazás előtt mindenkivel elvégeztettek otthon.

Amúgy a Duna Aréna is más volt, mint öt évvel ezelőtt. Akkor mintegy 10 ezren fértek el a lelátókra, most az akkori nézőszámnak szinte kevesebb mint a fele fér be.

Miután az adminisztrációs dolgok miatt lejártam a lábam, a gyerekeim – akiknek a kezéből szinte soha nem esik ki a telefon –, jelezték, hogy nemcsak „magyar számok” lesznek az est folyamán, hanem magyar döntősök is. Így ha már hamarabb megérkeztünk első nap az arénához (otthon csak vasárnaptól vettük meg a jegyeket), és a szállást, valamint az adminisztratív dolgokat is elintéztük, nyeltünk egyet, s a pénztárnál kifizettük a 12 ezer forintos belépőket (Kolozsváron elővételben 1500 forintos jegyeket tudtunk váltani a netről). De hát aki utolsó pillanatban dönt, csupán a megmaradt jegyekre csaphat le. És egy kis malíciával fogalmazva: amúgy is „csak” ötévente rendeznek Budapesten úszó világbajnokságot.

2017 után, amikor Guadalajara mondta vissza, ismét itt vagyunk 2022-ben Budapesten, ezúttal Japán mondott le a rendezés jogáról, ráadásul a 2027-es kvalifikációs vb-t a 2028-as olimpia előtt ugyancsak Magyarország rendezi majd.

Ehhez képest egyesek úgy gondolták, érdemes tüntetniük az aréna előtt számonkérve a pénzüket valakiken Hol van a pénzünk? jellegű molinókat aggatva a kerítésekre. Az ilyenek nyilván nem látják, hogy 10 éven belül az ország háromszor ad otthon a világ egyik legrangosabb sporteseményének. Nem látják a sportszakmai és anyagi előnyöket (a budapesti bevételek szempontjából), mint ahogy Magyarország presztízsének növekedését sem. Hogy a turizmusról most ne is beszéljek. Szóval ahelyett, hogy örvendenének, tüntetnek – igaz, alig három-négy személyről volt szó.

A helyükben inkább azért tüntettem volna, hogy a vizes vb első napján miért kellett az M3-as metrót leállítani. Hiszen az emberek éppen azzal tudnák a legkönnyebben megközelíteni a Duna Arénát. Két másik villamosvonal felfüggesztéséről, több más villamos buszokkal való helyettesítéséről, menetrendváltozásokról most ne is beszéljek.

A kisebb-nagyobb bosszúságok miatt azonban messzemenően kárpótolt már az első nap. A hangulat ugyanis – mint mindig, amikor úszásról és Budapestről van szó – kiváló volt (igaz, az öt évvel ezelőttitől azért kicsit elmaradt). Láthattuk úszni Szabó Szebásztiánt, Sebestyén Dalmát és a szebb napokat megért Hosszú Katinkát, remélhetőleg egy új sztár születését, Holló Balázst (neki azért jócskán kell majd dolgoznia azért, hogy az idején faragjon, igaz, fiatalként máris döntőt úszott), valamint a váltókat.

A férfiak ugyan nem okoztak olyan bombameglepetést, mint 2017-ben, amikor első nap bronzot repesztettek, de az 5. hely is rendkívül jónak mondható.

Hány európai ország büszkélkedhet ugyanis négy (pontosabban sokkal több) gyorsúszóval, váltóval egy világbajnoki döntőben? És ez természetesen elmondható a lányokról is, akik ezúttal szinte ismeretlen (legalábbis az egyszerű szurkolók számára) felállásban kerültek a fináléba.

Jó volt látni a sok piros-fehér-zöldbe burkolt szurkolót, a némettől az ázsiai drukkerig, az amerikaitól a franciáig, sőt, a lelátókon még románokkal is találkoztam, holott a román úszás jelenleg nem tartozik az elithez, első nap a döntőkben pedig egyáltalán nem szerepelt román úszó. Érdekes volt látni a díjátadó alkalmával Novák Katalin köztársasági elnököt, mint ahogy a folyosókon számos hírességet. És most elsősorban nem Bayer Zsoltra gondolok, akivel az első percben futottam össze a médiacenterben, hanem például a sokszoros világbajnok kajakos Kovács Katalinra vagy a kétszeres olimpiai bajnok Nagy Tímeára.

Szép volt, érdekes volt, érdemes volt eljönni – vonta le a következtetést első nap után egy hölgy, miután az utolsó díjkiosztó ceremónia után elhagytuk az arénát. S ezzel én is messzemenően egyet értettem.

Remélhetőleg a többi nap még érdekesebb lesz. Mindenféle szempontból, de nyilván elsősorban a magyar eredményeket tekintve.