– Úgy tudom, önéletrajzi könyvön dolgozik. Hogyan látja benne egykori önmagát?
– Nehéz ügy, mert nemcsak magamról mesélek benne, hanem arról is, ami akkoriban körülvett. Úgy igyekszem mesélni a dolgokról, mintha saját magamnak mesélném. Nem kerülöm meg a kényes témákat sem, beszélek az akkori élsportolók, futballisták által élvezett kiváltságokról, mert hát az volt az én életem.
Ha felülnézetből szemlélem akkori önmagamat, egy becsületes román állampolgárt látok, aki magyarként is jól érezte magát, mert fiatal volt, sikeres, kellemes emberek között élt. Olyan valakit látok, aki Erdélybe, Marosvásárhelyre megy haza, és ma is a Nizza környéke, a Maros-mente és Budapest háromszögben forgolódik.
– „Főhőse” felfogta az akkori élethelyzeteket, futballkörülményeket?
– Nem voltam én sem vak, sem naiv, hogy ne lássam a nehézségeket, hiszen úgy neveltek, olyan emberek közé tartoztam, olyan helyzeteken mentem át, hogy tisztában legyek: egy dolog, amit hirdetnek, és egészen más a valóság. Nem értek különleges meglepetések,
az élet, a családom felkészített rá: keményen állj oda a problémák elé, és oldd meg azokat a magad intelligenciájával, szorgalmával, esetenként a magad rafinériájával. A futballista útjának állomásai büszkévé tesznek.
Amikor elindultam a harmadosztályú Dicsőszentmárton kölyökgárdájából, az volt az álmom, hogy egyszer majd olyan leszek, mint nagy csapat középcsatára. Ezt az álmot jóval meghaladta, hogy bekerültem az ifjúsági válogatottba, és az tett büszkévé, amikor kezdtek jönni megpróbálni elcsábítani különböző csapatokhoz. Aztán válogatott akartam lenni, majd újra és újra. Minden újabb lépcsőfok megtétele után egy pillanatra azt éreztem, hogy ennél feljebb már nincsen, de aztán mindig találtam újabb motivációt.
– Milyen futballista akart lenni, amikor tudatosult önben, hogy ez egy komoly életpálya is lehet?
– Mint mondtam, a legelején a dicsői középcsatárra akartam hasonlítani, de aztán soha többé nem volt példaképem.
Mindig az hajtott, hogy a rendelkezésemre álló eszközökkel legyőzzem az aktuális ellenfelet.
Egyetlen esetre emlékszem, amikor meg akarták változtatni a játékomat. A válogatottban a Kovács István-Valentin Stănescu edzőpáros kicsit feljebb, a csatársorba akart tolni, afféle finoman cselező-húzogató játékosnak, de az nem én voltam, nem éreztem jól magam a rám kényszerített bőrben. A későbbiekben viszont már annyira biztosan birtokoltam néhány eszközt, hogy senki sem akart másféle futballistát faragni belőlem.
Néha kritizáltak, hogy milyen válogatott játékos, aki nem cselez egyet-kettőt az ellenfél tizenhatosán belül, de hát én nem voltam Dobrin vagy Balaci, én Bölöni voltam, akinek a saját eszközeivel is sikerült elérnie néhány szép eredményt.
– Melyik csapat felelt meg leginkább az „ízlésének”, a stílusának?
– Kapásból válaszolok: a Steaua.
– Miért nem az ASA, ahol jó hangulatban, barátok közt, egy város szeretetében fürödve futballozhatott?
– Elsősorban azért, mert mindig eredménycentrikus voltam, az ASA-nak pedig korlátozottak voltak a lehetőségei. Ettől függetlenül csodálatos éveket töltöttem ott, olyan meleg hangulatot soha nem tapasztaltam, mint Vásárhelyen a legjobb éveinkben. Forróbb hangulatot igen, a Steauánál, de fontos különbséget tenni a meleg és forró között.
– Akkor mégsem tekinthető városi legendának, hogy az ASA-nak soha nem engedte a kommunista hatalom, hogy feljebb lépjen?
– Szerintem az ASA teljesítőképessége maximumát nyújtotta. Persze ettől függetlenül lehettünk volna bajnokok, Vásárhely meg is érdemelte volna, de az az igazság, hogy soha nem voltunk annyira erősek. Amikor a második helyen végeztünk, a Dinamo ellezserkedte a bajnokság végét, így lett négy pont különbség a vége. Nem tudok róla, hogy a Steauának például bármikor is le kellett volna „feküdnünk”, és egyébként is:
ha volt csapat, amely ellen mindig ki akartam tenni magamért, mindenáron le akartam győzni, az a Steaua volt. A Steaua ugyanis mindig a hadsereg nagyon édes gyermeke volt, mi pedig a nagyon mostohák.
– Hogyan került mégis a „hőn utált” bukaresti katonacsapathoz?
– A véletlen hatalmas művének tekinthető. Én akkor épp azt éreztem, hogy nincs feljebb, talán néhányszor még elfutballozom a válogatottban, de lassan ideje építgetni a civil életbe való átmenetet. Megvolt a lakásom, a marosszentgyörgyi fogorvosi helyem, semmi nem indokolta, hogy elmozduljak Vásárhelyről. Az 1984-es franciaországi Európa-bajnokság után voltunk, amikor
megkeresett a Steaua akkori edzője, Florin Halagian, akivel korábban jó viszonyba keveredtem. Nem akartam azonnali nemet mondani a hívásának, megpróbáltam elegáns megúszni a dolgot, teljesíthetetlennek hitt feltételeket szabtam.
Ő viszont néhány nap múlva azt üzente, hogy minden rendben, várnak Bukarestben. Mi tagadás, kelepcébe kerültem, de szavamat adtam, hát odautaztam. Bukarestben viszont azzal fogadtak, hogy mégis csak túlzás, amit kérek. Alig titkolt örömmel mentem haza, de néhány nap múlva Halagian újra meglátogatott, és a korábbi feltételeimet túllicitálva hívott újra. Ezt már nem volt, ahogy visszautasítsam. Így kerültem ahhoz a csapathoz, amelyet nem szerettem, amelytől féltem, amely ellen mindig nagyon készültem, és mindenáron le akartam győzni. És amelyről aztán kiderült, hogy teljesen félreismertem, és a későbbiekben nagyon megszerettem.
– A majdani edző játékoskorában is ott bujkált valahol önben?
– Abban a tekintetben talán, hogy a játékot átláttam, és már fiatalon elkezdtem az idősebbeket „tologatni” a pályán. De
soha nem akartam edző lenni, amiben bizonyára a gőgösségem is közrejátszott, miszerint csillagos váll-laposok, akik soha nem futballoztak, ne döntsenek a sorsom felől egy kapufáról ki- és nem bepattanó labda alapján. Kényszerből lettem edző, illetve a legelején szórakozásból.
Franciaországi futballista karrierem során rengeteg szabad időm volt, elkezdtem fiatalokkal foglalkozni, s egyre többen megkérdezték, miért nem végzem el az edzői iskolát. A legalsó szinten kezdtem, több vizsga után jutottam el odáig, hogy egy klub ifjúsági csapatát edzhettem, de folyamatosan tovább lépkedtem. Miután a romániai politikai változások után nem mentem haza idejében, a futballistaként megkeresett pénzem elértéktelenedett, gyakorlatilag csak az édesanyámnak vásárolt tömbházlakásra futotta belőle. Ott álltam, ahol a part szakadt. Fogorvosként már nem dolgoztam egy ideje, nem is éreztem magamban erőt, hogy abszolváljam a diplomám franciaországi elismeréséhez szükséges vizsgákat.
A kérdés immár úgy merült fel, hogy Franciaországban taxisofőrként dolgozom, vagy maradok a futballban. Úgy döntöttem, inkább leteszem a másodfokú edzői vizsgát.
– Edzői karrierje egyik legtöbbet emlegetett eredménye Cristiano Ronaldo felfedezése. Ő az a típusú tehetség volt, aki minden körülmények között utat tört volna magának, vagy feltétlenül kellett hozzá az ön éleslátása, szakértelme?
– Az ő tulajdonságaival, tehetségével rendelkező játékos – hacsak nem éri valami súlyos baleset – nem tud elkallódni. Persze az ilyet is segíteni kell.
Az én érdemem az volt, hogy a Sporting Lisszabon edzőjeként néztem az ifik meccseit is, ahol kiszúrtam magamnak egy kölyköt.
Szükségem volt játékosra, mert több emberem épp a válogatottban volt, két edzés után viszont azt mondtam az elnöknek, hogy ezt a gyereket nem engedem vissza az ifik közé. Utána következett a túlzásai lefaragása, izomtömegének növelése, javítani a mozgáskoordinációját, megtalálni a helyét, olyan szerepkört adni neki, ahol kevesebb az ütközés, és jobban érvényesül a gyorsasága, megtanítani neki a védekezési fázis egyes alapelemeit. Mindezt egy olyan pillanatban, amikor edzőként nem voltam feltétlenül jó helyzetben, nyikorgott a csapatom.
– Az ön idejében egy BEK-győztes játékos mintha messzibbre ható presztízst szerzett volna, mint a maiak. Hogyan rajzolná fel a csúcsfutball átalakulási folyamatát?
– A csúcsfutballt mindig jól megfizették, természetesen a maga korához és körülményeihez viszonyítva. A sevillai BEK-győzelem környékén mi is már-már érthetetlenül sok pénzt kerestünk. Ebben a tekintetben viszont értelmetlen bármiféle összehasonlítás a mával.
Az akkori nagy sikerek talán azért voltak nagyobb horderejűek, mert az azóta megnövekedett mérkőzésszám egy perc alatt képes elsodorni, felülírni a tegnapi győzelmet. Nekünk jóval kevesebb meccset kellett játszanunk a BEK-döntőbe jutásért, mint a maiaknak, viszont nem volt korrigálási lehetőségünk, egyetlen rossz nap a bukást jelentette.
De érvényes ez a világbajnokságokra és Európa-bajnokságokra is. Én még olyan Eb-döntő tornán vettem részt, amelyre mindössze nyolc válogatott juthatott ki. A futball iparággá vált, amely nagyobb bevételt csak több fellépés árán képes kitermelni. Ezzel a folyamattal nem tud például lépést tartani a magyar vagy a román futball.
– A becsületes román állampolgár, de magyar ember számára mit jelentett az idők folyamán Magyarország?
– Kezdetben – az erdélyi magyarok többségéhez hasonlóan – egyfajta álomországot. A hibáival együtt, de hát az anyánkat vagy a gyermekeinket is a hiányosságaikkal együtt szeretjük. Nekünk, erdélyieknek ugyanakkor a létezésünk sajátos kettőssége is természetes állapot, amelybe beleszülettünk. És úgy gondolom, joggal várhatom el, hogy ezt mindenki tiszteletbe tartsa. A közéletre való odafigyelés tekintetében a francia helyzettel vagyok leginkább képben.
A romániai politikát egyszerre tartom komplikáltnak és zavarosnak, a magyarországi közéleti térkép számomra sokkal áttekinthetőbb, egyértelműbb. Hármas állampolgár vagyok, eddig részt vettem a francia és román választásokon, és természetesen az április 8-i magyarországi választáson is jelen leszek.
– Milyen világnézet áll önhöz legközelebb?
– Ballábas voltam, az ellentétek pedig vonzzák egymást.
– Ezt a „hitvallást” tartja érvényesnek az erdélyi magyarok többségére is?
– Azt vallom, hogy a választó nem naiv, égből pottyantott figura: családja van, gyermekei, tapasztalatokkal és elvekkel rendelkezik. Érez és mérlegel, és ha a többségük Fidesz-párti, annak megvan az előélete, magyarázata.
A 2004. december 5-i elutasító népszavazást követően közel két éven át románul válaszoltam bármelyik magyarországi újságíró első két kérdésére: ha elutasítottatok, akkor tessék, itt vagyok nektek románként. De ezzel azt is jelezni akartam, hogy nem az a legény, aki adja, hanem aki állja.
Most viszont egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogyan állhat elő újra az az ember, és futtatja magát, aki annak idején „nem”-re buzdított. És aki továbbra is másoknak nyitna kaput, nem pedig a magyaroknak. Nyilván azt is kérdem ezzel az erdélyi nemzettársaimtól: ti értitek ezt? És nem szégyellek arra buzdítani mindenkit, hogy akinek jogában áll, április 8-án menjen el választani.
– Az elmúlt negyven esztendejét emberként, edzőként többnyire multikulturális környezetben élte, megtapasztalva annak sokféle arcát. Mit tart erről a napjaink talán legfontosabb témájává vált jelenségről?
– Roppant nehéz, összetett problémával van dolgunk, amelyre szinte senkinek nincs megoldási elképzelése, javaslata. Európában egyelőre beszélni sem tudunk róla, s ha megpróbáljuk, akkor vagy hazudunk vagy durvák, szalonképtelenek vagyunk. És ez nem jó sem a migránsoknak, sem az érkezésüket ellenzőknek, de a támogatóiknak sem.
Szerintem azért nincs rá megoldása senkinek, mert senki sem tudja, milyen léptékű a jelenség, és mikor lesz vége. Azzal talán tudnának mit kezdeni, ha úgy hangozna el, hogy tízmillió emberről kell gondoskodni, erre kell kidolgozni „üzleti tervet.” De ilyen nincs, és ettől válik aljassá az egész.
A nagyon ritka konkrét válaszok egyike – a maga vitatottságával együtt – a magyar megoldás, a kerítésépítés, amit én leginkább pozitív provokációnak tartok, mert arra kényszeríti Európát, hogy foglalkozzon a helyzettel. A multikulturalitással kapcsolatban pedig bárkinek azt javaslom, hogy menjen el Párizsba, és beszéljen azzal az anyával, aki a férjével folytatott nagy vita után elengedte a lányát a Bataclanba. És aki soha többé nem mehetett haza. Na, annak az anyának próbálja elmagyarázni a multikulturalitást.
Csinta Samu
24h
