Minden Áron nyerni akart

Mi az, hogy Fuchs Jenő, Kárpáti Rudolf vagy akár Pozdnyikov, esetleg Aldo Montano? Csupán néhány olyan név, amely a vívás 120 éves olimpiai történetében klasszisnak számít. Mindegyiknek számos olimpiai érme van, de egyiknek sincs három egyéni, egymást követő elsősége. Még az olasz hölgy Valentina Vezzalinak sem, aki hat arannyal büszkélkedhet, ám a talján kiválóságnak a három csapatarany mellett a három egyéni nem egymást követő ötkarikás játékon született.

Áron így minden idők legnagyobb vívója lett azzal, hogy egymást követő három olimpián győzni tudott.

Egy olyan sportágban, amelyben egy pici megingás már az ember vesztét okozza. Egy olyan sportágban, ahol az eredmény rendkívül függ a lélekjelenléttől, a verseny napján mutatott pillanatnyi formától… és persze még sok minden mástól.

Londonban még 22 éves gyerekként nyert – már akkor sem meglepetésre – aranyat. Ahogy ő fogalmazott – ihletből. Rióban már érett versenyzőként 26 évesen lépett pástra, és bár nagy nyomás volt rajta, megvédte címét. Ahogy ő fogalmazott – tudatossággal. Emlékszem, egyik interjújában mesélte, mennyire sokat számított neki az, hogy 2012-ben a Károli Gáspár Egyetem pszichológiai szakára iratkozott be (arról ne is beszéljünk, hogy kiemelkedő eredményeket ért el országos matematikai versenyeken, emellett pedig kiválóan beszél angolul és franciául).

Most már tapasztalt „veteránként” érkezett – pedig még csak 31 éves –Tokióba nem titkolt szándékkal: ismét megvédeni a Brazíliában szerzett elsőséget. És sikerült.

Köszönhetően köztudott szerénységének, sport iránti alázatának, következetességének, az edzésekbe fektetett óriási mennyiségű munkájának, erőn felüli kitartásának – és természetesen kivételes tehetségének.

No és természetesen mindazoknak, akiknek a győzelem utáni nyilatkozatában megköszönte a segítséget: család, barátok, szövetség, edzők, egyesület és mi, szurkolók. Akik a londoni események alatt is szorítottunk neki, Rió idején is felhúztuk hajnalban az órát, hogy kiszurkoljuk az aranyat, és most is a tévék előtt izgultunk, nehogy már valaki letaszítsa őt a trónról vagy megfossza attól, hogy történelmet írjon.

De miért kellett egyáltalán izgulni? Szinte lemosta ellenfeleit a pástról. Egyedül az elődöntőben tűnt úgy, hogy a grúz meg tudja szorongatni. Ám a döntő pillanatokban látszódott, hogy az ellenfél csupán az idegekkel próbál játszani, Áronnal ugyanis nem tud, s ez be is igazolódott.

Ismerve az olasz vívóiskolát, egy kis félsz még lehetett bennünk a döntő előtti pillanatokban, de

a harmadik másodpercben bevitt tussal a magyar kiválóság jelezte: ő minden áron nyerni akar.

És kétséget kizáróan fejezte be asszóját, amelyet a grúzzal ellentétben igen sportszerű olasz sem „hagyott szó nélkül”: elismerően bólogatott, s a végén tapssal jutalmazta minden idők legjobb vívóját.

Nekünk a kis izgulás mellett „csupán” annyi maradt, hogy könnyes szemmel hallgassuk végig a magyar himnuszt, amely Magyarország első olimpiai aranyáért, Szilágyi Áron harmadik elsőségéért hangzott el Tokióban. Köszönjük, Áron, és ne feledd, hogy három év múlva Párizsban is csak 34 éves leszel!