Nélküled

Ugyan már, ezek mind olyan sztereotípiák, amelyeket a keserűség, a düh, a tehetetlenség, az elkeseredés, de nem utolsó sorban a hozzá nem értés mondat. És sajnos nemcsak a szurkolókkal, hanem egyes szakemberekkel is. És hát részben velem is.

Mert ugyan miért érdemeltük volna meg a továbbjutást, ha az írek sokkal jobban küzdöttek, mint mi – szinte minden mérkőzésen?

Miért van több a csapatban, ha nem képes hat mérkőzésen kihozni magából? Miért lenne ott a helyünk a pótselejtezőn akkor, ha egy csoportban csupán a leggyengébb csapatot tudjuk megverni – kínkeservesen? Igaz ugyan, hogy a portugálok ellen jól játszottunk mindkét mérkőzésen, de hát az írek szereztek a luzitánok ellen három pontot, nem mi.

A csapatban pedig akkor lenne több, ha meg is tudná mutatni. Egy-egy bravúr (mint a portugáliai döntetlen) legfennebb szépségtapasznak mondható, semmi többnek. S lehetünk ugyan jobbak a mutatókban, statisztikákban, ha az ellenfél mégis több gólt szerez!

És hogy mi van a szerencsével? Általában a szerencse ahhoz szegődik, aki többet tesz érte.

Tudom, ez is közhely, de hát nem lehet minden mérkőzést úgy lejátszani, hogy a megszerzett előny birtokában visszavonulót fújunk, s várjuk a meccs végét.

Mert a magyar csapat ezt tette az összes mérkőzésen. Minden egyes alkalommal megszerezte a vezetést, majd, mint aki jól végezte dolgát, visszaállt. Az örmények ellen bejött, mert a csoport leghalványabb együttese volt, a többi alkalommal ráfáztunk. Mert a védelmünk sajnos átjáróház volt: négy meccsen tíz gólt kapni…nem is folytatom.

És talán itt lenne Rossinak a hibája. (Hiába szidják egyesek és követelik a fejét, már régóta, mert más edző sem tudna sokkal többet kihozni a csapatból.) A talján szövetségi kapitány stábja jobban is kezelhette volna a végjátékokat, igaz, nem a stáb játszik a pályán. Meg a cseréket is. Néha bejöttek a cserék, többször viszont nem igazán.

Az írek ellen egyáltalán nem, ráadásul megdöbbentő volt látni, hogy a ráadáspercekben, a kiélezett, döntő pillanatokban, tétmeccsen Marco Rossi újoncot avat, és egy másik olyan játékost tesz be, aki szinte alig lépett pályára címeres mezben!?

Az örmény-magyar és főleg az ír-portugál meccs után baljós érzelmeim támadtak. S bár nem igazán mondtam ki fennhangon, nehogy a körülöttem levők ismét fanyalgónak és pesszimistának bélyegezzenek, az egész sorozatot tekintve nem voltam igazán bizakodó a magyar válogatottal kapcsolatban. Sajnos a sejtésből végül valóság lett: egy viszonylag könnyű csoportban csupán a leggyengébb csapatot sikerült nagy nehezen kétszer is megverni. Nagyon kevés.

És hát a statisztika – bár azt szokták mondani, hogy az azért van, hogy meg lehessen dönteni vagy cáfolni – nem hazudik.

Sorozatban a tizedik vb-selejtezőnket buktuk el – nem akárhogyan.

Az esetek többségében a negyedik helyen végeztünk, néha harmadikok lettünk a csoportunkban. Mint ahogy most is. Ráadásul nem egyszer nálunk gyengébben rangsorolt együttesek előztek meg, és szerezték meg a harmadik helyet, mint Bulgária, Grúzia, Izland vagy legutóbb Albánia. Most pedig a világranglistán szintén mögöttünk álló írek előztek meg.

Mindent összevetve kénytelen vagyok megállapítani: meglepetés nem történt, a vb-selejtezőn most sem tudtunk előre lépni. A válogatott Eb-selejtezőkön és a Nemzetek Ligája A-csoportjában mutatott néhány évvel ezelőtti játéka a legtöbb volt e nemzedéktől. Az említett két kiírásban a játékosok képességeiken felül teljesítettek.

Ezt el kell fogadni, ez a csapat ennyit tud, többre nem képes. Még akkor is, ha ezt nehéz beismerni.

Így most már nemcsak mérkőzés előtt, hanem után is szólhat: Nélküled. A következő vb is nélküled fog zajlani, Magyarország!