– Amikor 1984 nyarán a Steauához igazolt, gondolom, elsősorban nem a pénzért, hanem a magas szintű eredmények reményében tette. De mi volt a maximum, amit akkor elérhetőnek tartott a bukaresti katonacsapattal? Mert azért egy BEK-győzelemre akkor még ön sem számított.
– Őszintén szólva nem is ezen járt az eszem. Egy elbizonytalanodott ember voltam, aki a 84-es Eb-ről úgy tért haza, hogy akár abba is hagyhatja a labdarúgást. Egyrészt a franciaországi torna után megműtötték a sarkamat, másrészt fogorvosként már megvolt a végleges munkahelyem a Marosvásárhely melletti nagyközségben, Szentgyörgyön, a városban az emberek ismertek, sokan szerettek, még többen tiszteltek. Lakásom volt, katonai egyenruhára meg rangra nem tartottam igényt. Szóval ezer szállal kötődtem Vásárhelyhez, és eszem ágában nem volt a Steauához igazolni, Bukarestbe költözni. Amikor a feltételeket szabtam, nem azért srófoltam fel a dolgokat, mert szükségem lett volna mindarra, amit igényeltem. Dehogy! Én jól megvoltam Vásárhelyen, semmim nem hiányzott. Azért kértem annyi mindent, hogy utasítsák vissza és hagyjanak békén.
– Nem lett volna egyszerűbb már az elején nemet mondani?
– Az akkori edzővel, Florin Halagiannal szemben volt egyfajta kötelezettségem. Vagy lehet, hogy rosszul fogalmazok: inkább egy soha ki nem mondott tiszteletem iránta. Amikor az első autómat, a piros kombi Daciámat megvettem, az FC Argeş edzőjeként bejött velem a piteşti-i gyárba, intézkedett, mondott egy-két jó szót… Gyakorlatig két autóval jöttem ki, úgy megpakolták a Dacia csomagterét, és nem csak. A vázon és a négy keréken kívül mindenféle pótalkatrésszel elláttak – ajándékba. De nem is erről van szó. Sokkal inkább arról a néhány napról, amit piteşti-i otthonában tölthettem. Befogadott, asztalához ültetett, gyerekeivel játszottam, szóval szinte családtagként kezelt.
Annyira kedves volt akkor, hogy amikor pár év múlva megkeresett, nem tudtam visszautasítani. Még akkor sem, ha a szívem, lelkem, agyam, minden egyes porcikám tiltakozott a távozás ellen.
Ezért szabtam azokat a feltételeket, amelyekről az akkori körülmények között száz százalékban úgy gondoltam, hogy visszautasítják.
– És mégsem utasították vissza.
– Meglepődtem, amikor két nap múlva Halagian a kórházban keresett telefonon, és arra kért, hogy utazzak Bukarestbe. Még mankókkal jártam, bicegve állítottam be a tárgyalásokra. De ott ismét megnyugodtam, mert azt vettem észre, hogy a velem tárgyaló két fontos ember közül az egyik túlzottnak véli az igényeimet. Miután hazajöttem Vásárhelyre, felhívtam Halagiant, és megkérdeztem, miért csúfolkodnak velem? Ő meg egyszerűen lehülyézte az illetőt, akire utaltam. Pontosabban egy előre megállapított számmal jelöltem, mert azért a nevét nem mertem kimondani, hisz minden beszélgetést hallgattak a szekunál. Kifújtam a gőzt, és megnyugodtam, hogy Marosvásárhelyen maradhatok, ám újabb két nap múlva ismét telefonált. Ekkor elújságolta, hogy minden, amit kértem, megvan.
Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy már nincs kibúvó, nincs visszaút.
Zavarban voltam, meg voltam ijedve, és az egyetlen szalmaszálba kapaszkodtam. A hat- vagy hétpontos szerződésben arra az eshetőségre, ha nem megy a játék, nem talál a szó, biztosítottam magamnak egy kiskaput a hazatérésre. Megtehettem, mivel én nem voltam katonaember, soha nem is akartam az lenni, hisz ki nem állhattam az egyenruhát. Ha egy kicsit piás vagyok, most is képes vagyok belekötni a rendőrbe, a katonatisztekbe vagy akár a szállodai portásba. Hála Istennek, nagyon ritkán csiccsentek be, talán öt-tíz évben egyszer.
– Ugorjunk egy évet! Ha 1984-ben nem is volt pontos célkitűzése, 85-ben már csak körvonalazódhatott valami. Annál is inkább, mivel a csapat támogatója, Nicolae Ceauşescu nagyobbik fia elkezdte beültetni a bogarat a fejükbe, miszerint akár BEK-et is nyerhetnének. Néhány egykori csapattársától tudom, hogy a többség mosolygott az ilyen és efféle motivációs beszédek hallatán. Önben mikor tudatosult, hogy mégiscsak megcsinálhatják?
– Valóban volt olyan társunk, aki csak mosolygott. Valentin, akivel egy életre szóló barátságot kötöttem, utólag elmagyarázta, hogy mit miért mondott.
– Gondolom, pszichológiai húzás volt a részéről…
– Nem. Fizikusként Valentin Ceauşescu a számok embere, akinek a hobbija a mértan. Ő tudósszemmel nézte a mérkőzéseket, amelyekből rengeteget látott abban az időben, amikor a televízió évente csak párat közvetített. A szomszédból átjárt a tévé Dorobanţi úti székházába, és videókazettákról tanulmányozta a külföldi csapatokat.
Elemezgetett, számítgatott, rajzolgatott, és arra a következtetésre jutott, hogy a mi játékunk több szempontból is gyorsabb és pontosabb a nyugati klubcsapatok által mutatottaknál. Ő már előre látta, hogy ha így folytatjuk, messze juthatunk.
– A BEK-győztes csapat összerakásában, majd csúcsra járatásában mekkora szerepe volt Halagiannak, és mekkora az előtte és utána lévő Jenei Imrének?
– Két külön korszakról és két különböző edzőről van szó. Egyiknek a teljesítménye sem vesz el semmit a másik érdeméből. Mindkettőnek jelentős szerepe volt a Steaua életében. Azt mondják Halagianról, hogy ő állította össze a csapat gerincét. Ez igaz is, meg nem is. 1984 nyarán ő hozta magával Bumbescut és Radu II.-t Scorniceşti-ről, Stîngaciut Brassóból, engem meg az ASA-tól. Bărbulescu is azon a nyáron érkezett, de őt a klubelnök, Ion Alecsandrescu csalta át a Steauahoz. Ilie éppen készült a Petrolultól Nagybányára igazolni, és felvenni a beígért százezer lejt, amikor véletlenszerűen összefutottak a repülőtéren. A többiek már mind ott voltak. Egyeseket Constantin, másokat Cernăianu vagy az 1983 nyarán épp Halagian előtt is edzősködő Jenei Imre igazolta a Steauához.
Az összeállítás valóban az 1984–85-ös idényben kristályosodott ki.
Azzal a kis különbséggel, hogy akkor még ott volt – és elég sokat is játszott – Eduard, Puşcaş és Ştefan Petcu.
– A döntőbe vezető úton melyik csapat tűnt a legkényelmetlenebb ellenfélnek?
– Az első körben kiütött dán Vejle BK kivételével mindegyik kényelmetlen volt. A legkeményebb ellenféllel az elődöntőben találkoztunk, és ekkor már a tét is óriási volt. Tudni kell, hogy a 80-as években a belga bajnokságban rengeteg volt a fekete pénz. Csak így sikerült jugoszláv meg holland válogatottakat igazolni az Anderlechthez. Vagy a Mechelennek KEK-et nyernie 1988-ban... A belga foci most is jó, de kérdem én, hány holland válogatott megy Belgiumba focizni? Manapság ha egy belga képes egyeneset rúgni a labdába, rögtön külföldön folytatja a pályáját.
– Miért volt szükség fekete pénzre egy kapitalista országban?
– Azért, hogy ne kelljen adót fizetni. Nem mindegy, hogy a 10 ezer belga frankból adó formájában hatot az államnak adok vagy megmaradok mind a tízzel. És a klub sem fizet utánam. Tudom, miről beszélek, mert pályafutásom utolsó korszakában én is játszottam Belgiumban. Ott két szerződést kellett aláírni: egyet az asztalon, és egyet alatta.
– Stoicával és Balinttal beszélgetve a Honvédot említették mint olyan ellenfelet, amelytől nagyon tartottak.
– A Honvéddal nekem – és Jenei Imrének – más problémám volt. Elsősorban ezért volt kellemetlen. Másodsorban meg azért, mert akárcsak a Steauát, a Honvédot is kilencven százalékban válogatott játékosok alkották. És arról a válogatottról beszélek, amely a csoportjából elsőként jutott ki a mexikói vb-re, majd 1986 tavaszán 3–0-ra verte a brazilokat.
– Nemzetisége okán gyanúsítgatások vagy legalábbis célozgatások érték a közvetlen párharc előtt?
– Nem mesélem el, hogy ki mit mondott közvetlenül a sorshúzás után.
Imrével anélkül is nagyon jól ismertük azt a „szerelmi kapcsolatot”, amely a két ország között dúlt.
A tisztek meg az elvtársak is igyekeztek felsrófolni a mérkőzés tétjét, mi meg voltunk annyira szemtelenek, hogy megkérdezzük: „Jó-jó, de ennek mennyi az ára?”. Mindenesetre a bukaresti 4–1-es győzelmünk egy nagyon jó dobbantásnak bizonyult.
– A Barcelona elleni döntőben mikor tudatosult önben, hogy bármennyit is tart a mérkőzés, nem kapnak ki?
– Ilyesmire én nem szoktam gondolni. Felelőtlenség lett volna kijelenteni – akár csak gondolatban is –, hogy na, ha törik, ha szakad, ezek úgysem vernek meg. Emlékszem, annak idején az ASA öltözőjében is hangzottak el mérkőzés előtt olyan nagyotmondások, miszerint aznap hármat, négyet vagy akár ötöt rúgunk. Aztán meg jól lebőgtünk.
Én soha, de soha nem tettem ilyen felelőtlen kijelentéseket. Annál óvatosabb vagyok, a mérkőzés után szeretek elégedett és boldog lenni.
A futball olyan, hogy hiába játszol jól, becsúszik egy hiba, vagy az ellenfél összehoz egy zseniális megmozdulást, és belövi a győztes gólt. Volt viszont egy más gondolatom, amit jóval a döntő előtt megosztottam az edzővel. Arra kértem Imrét, hogy még véletlenül se mondjon vagy utaljon olyasmire, hogy a döntőbe jutással mi már elértük a célunkat. Tapasztalatból tudtam, hogy a válogatott számos esetben került időnap előtt az elégedettség, a hátradőlés csapdájába. Merthogy „teljesítettük a célkitűzéseinket, úgyis elégedett mindenki”. Ez a román labdarúgás örökös betegsége. Ilyen szempontból Jenei Imre kitűnően menedzselte a dolgokat. Ebben volt ő a legjobb.
24h
