Az Euroliga győzelemtől a kincses városig

Gimnazista kisgyerekként egy esős nyári délutánon a tévéképernyőn keresztül szembejött az 1992-es Euroliga-döntő felvételről. Júliusban a sportban amúgy is uborkaszezon van, nem találtam jobb alternatívát, úgyhogy belekezdtem a Partizan Belgrád–Joventud Badalona meccs nézésébe. Mint számtalan más gyereknek, nekem is addig a kosárlabdát az NBA jelentette, a nemzetközi hadszíntéren négyévente megcsodáltam, ahogy a „Dream Team” a nyári olimpiákon átrobog az egész világon, és fölényesen nyeri az aranyakat.

Ebben a két órában tudatosult bennem, hogy a kosárlabda nemcsak a csont nélkül hárompontosokból, vagy a szemet gyönyörködtető zsákolásokból áll, hanem itt van igazi csapatjáték és persze védekezés. Egy csupa jugoszláv sportolókból álló csapat, egy játékosként klublegendának számító, akkor még zöldfülű edzővel, a szó jó értelmében meghalt a pályán. Minimális egypontos különbséggel hódította el a trófeát, ezzel beírva magát a történelembe. Évekkel később élőben is volt alkalmam megtapasztalni a belgrádi csapat Euroliga meccseinek hangulatát, egy fergeteges Partizan–CSZKA Moszkva meccset csodálhattam végig testközelből.

Az iskola lejárta után a sors úgy hozta, hogy Kolozsváron egyetemistaként elkezdtem járni kosárlabda meccsekre, a Horia Demian csarnok fergeteges atmoszférája rögtön magával ragadott. Abban az évben a kincses városban a foci épp mélyponton járt, az U akkor küzdötte vissza magát a másodosztályba, a CFR pedig kezdte bontogatni a szárnyait, ugyancsak a harmadosztályban. Mai napig elevenen élnek az Asesoft elleni rangadók emlékei, Zoki Kristanovic, LeVar Seals, Tyler Morris, Kindall Dykes, Paul Chetreanu, vagy éppen a mai vezetőedző Mihai Silvășan.

Az U az előző szezonokban már letette névjegyét a második, illetve harmadik számú európai kupasorozatban, idéntől pedig bebocsájtást nyertek az ABA Ligába, az ex-jugoszláv államok kosárlabda bajnokságába.

A sorsolásnál pedig az is kiderült, hogy a két fekete-fehér klub azonos csoportba kerül, a naptáramban pedig bekarikáztam a dátumot, ott kell lenni a kosárünnepen.

Két nappal a kolozsvári meccset megelőzően sajnálattal értesültem, hogy a szerényebb Euroliga szereplés miatt, felmondott a szerbek sikeredzője, a legrangosabb európai kupasorozatban három különböző csapattal kilenc elsőséget bezsebelő Zeljko Obradovic, akinek az a bizonyos 1992-es volt az első. Igazi klublegenda, több mint ötezer szurkoló próbálta folytatásra bírni Obradovicot, aki a klub érdekeit szem előtt tartva, nem változtatott döntésén.

A BT Aréna felé vezető úton megcsodálhattam Kolozsvár főterén a karácsonyi zsibvásár giccses fényeit, az óriáskereket. Szerencsésebb helyzetben voltam mint Mátyás király, aki ha tehetné felnyergelne és menekülne a térről. Az impozáns arénához közeledve, ijedten pillantottam rá az órámra és konstatáltam, hogy több mint egy óra van a kezdésig. Óriási tömeg, bentről kiszűrődő hangos szurkolás fogadott, többen megállítottak és eladó jegy felől érdeklődtek. A nézőtérre érve a helyi hangosbemondó ismertette a meccs előtti koreográfia menetét, egy-egy piros szívvel ellátott, gondosan elhelyezett fekete vagy éppen fehér kartonlap, illetve nagy mennyiségű konfetti fogadott. Érződött, valami különleges készül, végülis egy Euroligában pallérozódó klub látogat Kolozsvárra. A játékosok bemutatásánál a magasba emelkedtek a kartonlapok, a kezdőfeldobás pillanatában pedig jöhetett a konfettieső, a takarítószemélyzetnek pedig tíz percnyi extrameló.

A fergeteges hangulat, amelyhez aktívan hozzájárult a mintegy harminc főt számláló vendégtábor is, a régi időkre emlékeztetett, a csapat pedig meglovagolva a hullámot, villámrajtot vett. Nem csoda, hogy három perc után tíz pontos hazai vezetésnél, a szerbek újonnan kinevezett vezetőedzője már osztotta is az észt a padon a csupa légiósból álló kezdőötösnek. Sikerült is rendezni a sorokat, már az első negyed végére ismét meccsben volt a Partizan, a nagyszünetre pedig már hét pontos előnnyel vonulhattak a vendégek. A szurkolók nem hagytak alább, érződött, hogy bármilyen eredmény születik, a meccsről senki nem fog csalódottan távozni.

Alig kezdődött el a második félidő, tíz fölé nőtt a különbség, de a sérülések és az átigazolási problémák miatt szűkösebb kerettel kiálló hazaiak igyekeztek többször is visszakapaszkodni a meccsbe. Még tizenhét pontos hátrányból is visszajöttek Guzman és Miletics vezetésével, viszont a kulcspillanatokban a tapasztaltabb ellenfél rendre sebességet tudott váltani.

A vége 92–85 arányú Partizan siker, de a vereség ellenére a teljes csarnok perceken át tapsolta mindkét csapat játékosait. Mirko Ocokoljics, a vendégek vezetőedzője még a sajtotájékoztatón is a pozitív sokk hatása alatt nyilatkozott, megköszönve a kolozsváriaknak az életre szóló élményt.

Az előző napokban engem is többen kérdezték, hogy megéri a fáradságot felutazni Kolozsvárra egy kosármeccsre? Hát megérte...