– Emlékszik arra a pillanatra, amikor először beállt a kapuba?

– Székelyudvarhelyi vagyok, ott végeztem a tanulmányaimat, sok szép emléket őrzök erről az időszakról. Székelyudvarhely nemcsak a sportok, hanem az iskolák városa is volt, nagyon jó tanáraim voltak, akik rendre, becsületre, kitartásra neveltek, egy életre megmaradt az útravaló, amit tőlük kaptam. Tízévesen kezdtem kézilabdázni, 11 évesen fertőző májgyulladást kaptam, majd hat hónapnyi szünet után Szabó Dénes edzőm úgy döntött, hogy nem a mezőnyben, hanem kapusként használ.

Ezenkívül van még két aranyérmem, amelyeket ’75-ben a bukaresti, illetve ’77-ben a lengyelországi főiskolás világbajnokságon nyertünk.

– Milyen volt válogatottnak lenni a román kézilabda fénykorában, a hetvenes években?

– Nem volt könnyű, székely gyerek létemre nem azért lettem 134-szeres válogatott, mert valami ismeretségem volt a szövetségben, hanem azért, mert próbáltam minden mérkőzésen a legjobbat nyújtani, és szerintem ezt értékelték. Nagyon nehéz volt bejutni, lehet szerencsém is volt azzal, hogy Ștefan Orbannak lettem anyakönyvezve. Én nem is tudtam ezt, mert az iskolában természetesen Orbán Istvánként voltam beírva.

Elkértem édesanyámtól, s mikor kinyitottam, hát látom, hogy Ștefan Orban. Lehetséges, hogy ez segítségemre volt (nevet). Bukarestben Fane lettem, a mai napig így szólítanak.

Fotó: Haáz Vince

– Kik azok a játékosok, edzők, akik nagy hatással voltak Önre?

– Elsősorban Szabó Dénes tanár urat említeném, aki kapust faragott belőlem és elindított ezen az úton, Isten nyugtassa őt. Nagyon sokat köszönhettem Eugen Trofin edzőmnek, s a Steauától Cornel Oțeleának, aki Románia egyik legnagyobb kézilabdázója volt, az egyedüli, aki háromszoros világbajnoknak mondhatta magát.

– Van-e olyan emlék, amit sosem felejt el, akár győzelem, akár vereség kapcsán?

– A vereségre senki sem emlékszik vissza szívesen, a kapusok gyorsan elfelejtik, hány gólt kaptak egy-egy meccsen. Nekem a legnagyobb örömem az volt, amikor minden évben megkaptam a behívót a román válogatottba. Nagy volt a sor a hátam mögött, sokan szerettek volna bekerülni, de én kivívtam a helyemet, tudtam bizonyítani.

Fotó: Haáz Vince

– Közismert tény, hogy a mai napig nagyon közel állnak egymáshoz a világverő válogatott és a Steaua tagjai.

– Egy nagy család voltunk. Kicsid Gáborral négy évig együtt laktunk, amíg a testnevelési főiskolát végeztük, majd utána a Steauánál is együtt voltunk, majd a felnőtt válogatottban is számítottak ránk, csakúgy, mint Birtalan Istvánra. Úgy voltunk, mint testvérek, rettenetesen sajnálom, hogy ilyen hamar elveszítettük őt. A volt steauások évente szoktunk találkozni Cheile Grădișteien, de telefonon keresztül rendszeresen tartjuk a kapcsolatot.

Nagyon örültem, amikor róla nevezték el a kézdivásárhelyi sportcsarnokot, minden elismerésem Kézdivásárhelynek, hogy ily módon értékelték Gabi munkásságát. Én arra vagyok büszke, hogy 2023-ban Pro Urbe díjat kaptam Székelyudvarhelyen, nem felejtettek el szülővárosomban.

A háromszéki sportlegenda, akinek a mai napig fáj az elveszített olimpiai döntő

– Ez az említett szoros kapocs lehetett az aranygeneráció sikerének kulcsa?

– Igen, a csapattársak közötti teljes egyetértés. Nem voltak vitás kérdések, bármire képesek lettünk volna egymásért.

Sok mindenről le kell mondani, áldozatot kér az élsport, a kemény munka és megfelelő pihenés elengedhetetlen, de kitartás is rengeteg kell, mert nemcsak napos, hanem bizony borús oldalai is vannak ennek az életmódnak.

Fotó: Haáz Vince

– És bizony nehézségekből önnek is kijutott, időnap előtt kénytelen volt abbahagyni játékos pályafutását.

– Azt hiszem, én voltam a román kézilabda legnagyobb áldozata, 1977-ben a lengyelországi főiskolás világbajnokságon dupla lábszártörést szenvedtem, és ez az aktív sportélet végét jelentette számomra. Ez a sérülés nagyon megkínzott, nagyon nehéz évek következtek számomra, ’77 és ’81 között hosszas kórházi kezeléseken estem át, hat műtétem volt, befertőztek, nagyon megszenvedtem. Hat hónapig voltam gipszben, az volt a legnagyobb baj. Három évig nem forrt be a seb a lábamon, végül Radu Voineával volt szerencsém, aki Franciaországban edzősködött, és a csapatorvosa segített rajtam. Neki köszönhetően kaptam olyan antibiotikumkeveréket, amitől begyógyult a seb, amit itthon három évig nem tudtak megoldani.

Azzal volt szerencsém, hogy elvégeztem a főiskolát, edzői képesítésem volt, így elkezdtem edzősködni, eleinte gyerekcsoportokkal, majd ificsapatokkal, aztán kapusedzőként és vezetőedzőként is tevékenykedtem, többek között Marosvásárhelyen, Cegléden, Orosházán, Székelyudvarhelyen.

– Hogyan tette túl magát ezen a megpróbáltatáson?

– Nagyon ambíciós és kitartó voltam, már kiskoromtól tudtam, mit szeretnék csinálni, ez adott erőt nekem, habár őszintén bevallom, olyan fekete napjaim voltak… Aki nem sportolt, az nem is tudhatja mit jelent az, ha váratlanul megszakad az addig megszokott, rendszerezett élete. Egy ilyen baleset teljesen megtudja változtatni az embert.

Fotó: Haáz Vince

– Edzőként megtalálta számításait?

– Sok helyen a megmentő szerep jutott nekem, Orosházán egy lánycsapatot mentettem meg a kieséstől, az ASA-hoz is így kerültem. Úgy érzem, szerencsés voltam, szívvel-lélekkel végeztem a munkám harmincvalahány éven keresztül.

– Volt olyan tanítványa, akiben kicsit önmagát látta viszont?

– Miután már felkerültek a válogatottba, mindegyik kapusban megvolt az önbizalom és a bizonyítási vágy, ez volt a hasonlóság, én is tudtam, miért vagyok ott, és ha nem tudok teljesíteni, akkor végem van.

Számoltad hány gólt kaptál, nagyon kellett összpontosítani, hogy a teljesítményed minél jobb legyen a mérkőzés végén. Felmérések bizonyítják, hogy a jó kapusteljesítmény akár 50 százalékban is befolyásolhatja a végeredményt.

Fotó: Haáz Vince

– S akkor mégis miben rejlik a szépsége?

– Hát az nem nagyon van (nevet), több mint 100 km/órás sebességgel jönnek azok a labdák, és meg kell akadályozd, hogy a hálóba jussanak, egyszóval rengeteg munkával és izzadtsággal jár. Ha a csapat kikap, nem a játékosok, hanem a kapus a hibás. Gyerekkoromban mindenféle sportot kipróbáltam, jártam birkózni, rengeteget fociztam, utcai bajnokságok voltak, abban az időben nem volt televízió, okostelefon.

Mára minden megváltozott, napjainkban a gyerekek nem járnak gyalog az iskolába, a szülők autóval elviszik őket, a telefon még az átjárón is a kezükben van, egyetlenegy testnevelésórájuk van, nem tudnak szaladni, de még gyalogolni sem.

Fotó: Haáz Vince

– Mit jelent ma Önnek a kézilabda, nyugdíjasként?

– Sajnálom, hogy hova jutott a román kézilabda. Amikor világbajnokok voltunk, mindenhová hívtak minket, Spanyolországba, Franciaországba, az ottani szövetségek fizették az edzőtáborainkat, csak, hogy tanulhassanak tőlünk.

Románia szinten nagyon kevés a képzett edző, nem beszélve arról, hogy tele van a hazai bajnokság, mind a férfiaknál, mind a nőknél, külföldi játékosokkal, a mieinkből pedig sok esetben hiányzik az ambíció. Egy bizonyos ideig a gyerekek szeretik a sportot, aztán amikor jön a nehéz oldala, sokan abbahagyják, hiányzik a kitartás. Mi úgy voltunk nevelve, hogy jóban-rosszban szerettük, kitartottunk mellette, akkor is, ha nehézségek adódtak. Ma már másképp van.

A három unokám közül kettő sportol, mindketten a Dinamónál kézilabdázik. Alex 17 éves és kapus, nemrég vállműtéten esett keresztül, jelenleg rehabilitációs programot folytat, Róbert 19 éves. Többször elbeszélgetek velük, sajnos még mindig jellemző, hogy leértékelik a magyarokat, bár mindkettőjük édesanyja román, mégis bozgornak nevezik őket.

Fotó: Haáz Vince

– Érte hátrányos megkülönböztetés a származása miatt?

– Sokszor voltam megalázva, még mesélni is nehéz róla. 1972-ben születtek az ikerfiaim, benne voltam a müncheni olimpiára készülő keretben, minden felmérésen a legjobbak közé tartoztam, teljes felszerelést – öltönyt, tréninget, bőröndöt – kaptam, biztos voltam benne, hogy visznek az ötkarikás játékokra. Egy héttel az indulás előtt nagy megrökönyödésemre kijelentették, hogy Orbán, te nem fogsz jönni az olimpiára.

Nagy pofon volt ez számomra, fel is merült, hogy abbahagyom, de a kitartásom nem engedte. Be akartam bizonyítani, hogy mire vagyok képes, ezért vállaltam el ’75-ben és ’77-ben a főiskolás világbajnokságot, holott én már ’71-ben végeztem, de ilyen furfangosságok történtek akkoriban.

– Ha újrakezdhetné, csinálna bármit is másként?

– Nem sérülnék le, ha az nem lett volna, lehet még most is a kapuban lennék. Nem változtatnék semmit, mert szerettem, harcoltam, küzdöttem az álmomért.

Fotó: Haáz Vince

– Hogyan tölti mindennapjait, figyelemmel követi a sporteseményeket?

– Hobbim volt a horgászat, amíg bírtam, most viszont a baráti körömmel hetente háromszor-négyszer biliárdozunk, nagyon fekszik ez a sport, ami nem is olyan könnyű, mint ahogy sokan elképzelik. Minden sportot figyelemmel követek.

A mai napig nagyon jól dolgoznak az utánpótlással, most is van egy fiatal tehetség, akinek a válogatottban lenne a helye, de nem hívták be, szerintem a nevéért. Nagy hiba ez, amire már volt példa, gondoljunk csak Ilyés Ferikére, Siposra, Bartók Csabára, akik nem voltak elég jók a román válogatottnak. Szegény Birtalan Pistának volt egy mondása, amit nem felejtek el, amíg élek. Azt mondta nekem: te Zsiga (így szólított), amíg nem lesznek magyarok és németek a román válogatottban, addig ők nem lesznek újra világbajnokok. Nem tudhatjuk, de tény, hogy sokak álmát tönkre teszik emiatt.

Sajnos, hogy nincs jövője az utánpótlásnak, beszüntették a főiskolás klubokat, a mi időnkben volt vagy 7-8 főiskolás klub, Bukarestben az Universitatea, a Politehnica, a Sportul Studențesc, a Kolozsvári U, a Temesvári Poli, volt Galacon, Craiován, Jászvásáron és Bákóban, ezek képezték az átmenetet a junior és a felnőtt kor között, ez volt a mi szerencsénk. Ezeket mind tönkretették, pedig mekkora segítség volt a sportolók számára, végzettséget adtak a kezükbe.