Múltról, jelenről és jövőről Leo Gudassal, a Csíkszeredai Sportklub edzőjével

– Amikor az előző idényben átvette a csíki csapat irányítását, úgy tűnt, hogy nem lát semmi reményt. Többnyire szótlanul állt a pad mellett. Ebben a szezonban azonban minden meccsen égett a tűztől. Szüntelenül osztotta az utasításokat, hevesen vitatkozott a játékvezetőkkel, együtt lélegzett a csapattal…

– Egészen más volt a helyzet akkor. Idény közben érkeztem, kész keret fogadott, a Mol Liga (a jelenlegi Erste Liga) rájátszására már esélyünk sem volt. Eleinte inkább figyeltem, meg kellett ismernem a csapatot minden szempontból. Keményen kellett dolgoznunk, hogy felmutassunk valamit a román bajnokságban. Sikerült bejutni a döntőbe, de vesztettünk. Mégis látszott, hogy nem volt eredménytelen a munka.

– Kemény, de jó idényen van túl a Sportklub az Erste Ligában. Miként értékeli ezt az idényt?

– Rosszul kezdtünk, több mérkőzést is elbuktunk. De a kemény munka eredménye a mind jobb és jobb játékban nyilvánult meg. Látszott a csapaton, hogy sokat dolgozunk, és úgy érzem, sokat javítottunk a játékon. Idegenben is jobb teljesítményt nyújtottunk, mint egy évvel korábban. A srácok egyre hatékonyabb hokit tudtak mutatni.

– Hogyan látja, mire volna szüksége a csapatnak?

– Mindig van, amit fejleszteni egy csapaton. Az edzők mindig elégedetlenek, mindig jobb és jobb játékosokat akarnak látni a jégen. Többre lennének képesek, úgyhogy van, amin dolgoznunk.

– Hátravan még a román bajnokság döntője, milyen reményekkel vágnak neki a további küzdelmeknek?

– Az elődöntő alatt azzal mentünk ki a jégre, hogy nyerni fogunk, és azonnal a döntőre koncentrálunk. Most már ott is vagyunk, a Brassó az ellenfél. Nekünk jobban sikerült az Erste Liga rájátszása, végig jó meccseket játszottunk. Keményen beleállunk ebbe is.  

Karrierje során csehszlovák, majd a cseh, később a finn, a német és a svájci első osztályban is játszott
Fotó: Gecse Noémi

– Mit gondol, milyen lépésekre volna szükség a romániai jégkorongban, hogy magasabb szintre juthasson mind klub-, mind pedig válogatott szinten?

– Rengeteg dolgon lehet javítani. Csehországban is volt egy bizonyos szintű hanyatlás, akárcsak Szlovákiában. De mind többen kezdtek el keményen dolgozni azon, hogy jó irányba forduljanak a dolgok. Mindennek az alapja az utánpótlás fejlesztése. A fiatalokra kell helyezni a hangsúlyt. Közben javítani kell minden olyan feltételen, amire egy csapatnak szüksége lehet.

– Ön az alberville-i téli olimpián (1992) bronzérmet szerzett a csehszlovák válogatottal. Olyan világhírű játékosokkal játszhatott akkor együtt, mint Jiri Slegr és Robert Lang. A csehszlovák válogatott volt az egyedüli, amely képes volt legyőzni a torna végén az aranyérmet megszerző, a volt szovjet tagköztársaságok csapatát, melyben Nyikolaj Habibulin, Darius Kasparaitis, Vjacseszlav Bikov, Alekszej Kovaljov, Szergej Zubov stb. villogtak. Milyen érzés utólag visszagondolni arra a mérkőzésre?

– Az olimpián nagyon jó játékosok ellen kellett bizonyítanunk. Kanada és Svédország is nagyon erős volt. Ott volt például Peter Forsberg a hírhedt kapura támadásaival. Az oroszok ellen minden mérkőzés rangadó, kemény pontokért játszottunk. Számomra érzelmi okokból is sokat jelentett ellenük játszani, mindenképpen győzni akartam.

2003-ban hagyta abba profi játékosként a jégkorongozást. Azóta edzőként tevékenykedik
Fotó: Gecse Noémi

– Ott volt a csehszlovák, majd a cseh válogatott aranykorszakának újabb hajnalán. Tagja volt annak a generációnak, amely egy olimpiai bronzérem mellett négy világbajnoki bronzérmet szerzett még. Néhány éven belül a válogatott már stabilan szállította az aranyérmeket. Mi kellett ahhoz, hogy még nagyobbat lépjen előre a cseh jégkorong? Ivan Hlinka?

– Hlinka kitűnő ember volt. Szerencsés vagyok, hogy játszhattam ellene, majd edzőm volt a válogatottban. A mi generációnk négy bronzérmet szerzett a vébéken, ebből kétszer szerencsétlenül estünk el a döntőbe jutástól. Előbb a finnek, majd a svédek jutottak túl rajtunk szerencsével. Pedig, ha akkor bekerülünk a döntőbe, biztos vagyok benne, hogy elhozzuk az aranyérmet. A következő generációnak már minden összejött, ők lettek az aranygeneráció.

– A Gudas nagy név a nemzetközi hokiban, hiszen nemcsak ön, hanem a fia, Radko is válogatott játékos. Lesz még utánpótlás a családban?
– Az unokám még csak egyéves. Nem tudjuk még, hogy fog-e hokizni. Majd meglátjuk.

Smid Kitti