Egy évtized a háttérben – a csapatmenedzser bevezetett az SZFC kulisszái mögé

– Tíz éve vagy a Székelyudvarhelyi FC mellett. Hogyan kezdődött ez az egész?

– A történet 2016 márciusában kezdődött, amikor a csapat úgy utazott el a tavaszi szezonrajtra
Alsógáldra, hogy a játékosok leigazolási könyvecskéiben az orvosi igazolások le voltak járva, emiatt játék nélkül 3–0-ra kapott ki az SZFC. Ezután Berkeczi Attila elnök megkeresett, vegyem át a teendőket, hogy a klub életében több ilyen amatőr hiba ne forduljon elő. Akkor az SZFC első éve volt a 3. Ligában. Jó játékosokból állt a csapatunk, de nagyon botladoztunk, nem jöttek az eredmények. Volt már tapasztalatom a csapatmenedzseléssel, hiszen 2002 óta én intéztem a Székelyudvarhelyi Sportingot is. Amikor az SZFC-t átvettem, az első meccsünk a frissen megépített műgyeppályán volt. Akkor szembesültem azzal, hogy ez már egy másik szint. Jött a megfigyelő, mindent ellenőriztek: a pályát, a rendezést, a mentőt, az orvosokat. Eleinte minden egyes apróságon izgultam. Idővel aztán az ember beletanul, rutint szerez, és már tudja, mire kell figyelni.

– A csapatmenedzser munkája kívülről sokszor láthatatlan. Mi minden tartozik valójában hozzá?

– Nagyon sok minden. Például a mentő és az orvosok biztosítása. Olyan is volt, hogy 23-24 orvost kellett felhívnom, mire összejött a kettő, akire szükség van egy meccs megszervezéséhez. Amíg a bíró nem fúj a középkezdés előtt, addig az ember folyamatosan izgul, hogy minden rendben legyen. Megjött-e a mentő, ott van-e az orvos, minden megfelel-e az előírásoknak. Amikor elindul a mérkőzés, akkor nyugszom meg: tudom, hogy a saját feladatomat elvégeztem.

Régebben sok mindent egyedül csináltam. 2018-ig, 2019-ig gyakorlatilag minden rám maradt. Később fejlődött a klub, lett segítségem, mint a csapat titkára, Toró Hunor, és azóta sokkal könnyebb minden. A csapatmenedzsernek nemcsak a mérkőzés napján van dolga. Szerződéseket kell intézni, játékosokat kell regisztrálni, dokumentumokat feltölteni a rendszerbe, figyelni a sárga lapokat, az orvosi engedélyeket. Én elvégeztem egy csapatmenedzseri tanfolyamot is, az első csoportban voltam, első ligás csapatvezetőkkel együtt. Emellett elvégeztem a FIFA transfer manager képzést is, ami az átigazolásoknál nagyon hasznos.

– Ezt a rengeteg feladatot hogyan tudod összeegyeztetni a munkahelyeddel és a magánéleteddel?

– Óriási szerencsém van, hogy a családom is támogat ebben, nélkülük biztosan nehezebb lenne. A csapatmenedzseri feladatok mellett komoly civil munkám is van, kereskedelmi igazgatóként dolgozom. Szerencsére a főnököm, aki egyben a klub elnöke is, ezt megérti, és ha a papírok, a szerződések és a munkám rendben vannak, akkor engedi, hogy a futballal is foglalkozzak. 2024 októberétől önkormányzati képviselő is lettem az RMDSZ színeiben. Ezt is elsősorban azért vállaltam, mert szeretnék tenni a székelyudvarhelyi sportért.

– Mennyit változott ez a munka az elmúlt tíz évben?

– Rengeteget. Most már egyre több minden digitalizálódik. Régebben rengeteget kellett Bukarestbe járni, papírokat vinni, igazolásokat intézni. Most már elektronikus játékoskártyák vannak, QR-kódok, online játéklapok. Minden játékosnak, edzőnek, stábtag­nak hivatalosan rendben kell lennie. Az új rendszer alapvetően jó irány, csak még vannak apró hiányosságok.

– Közben tíz év alatt rengeteg edzővel és játékossal dolgoztál együtt. Melyik időszakra emlékszel a legszívesebben?

– A 2021-ben összeállt csapatra biztosan. Mészáros Alpár volt a klubigazgató, Mihai Ianc az edző, és olyan keretünk volt, hogy nem azon gondolkodtam, nyerünk-e, hanem azon, hogy hárommal, néggyel vagy öttel nyerünk. Az volt talán az egyetlen év, amikor nem kellett folyamatosan idegeskednem. Voltak jó légiósaink, hazatérő játékosaink, nagyon erős keret alakult ki. Mitra Szilárd is játszott még, jó vezére volt a védelemnek és elöl fejelte a gólokat. A másodosztály szintjét ütöttük. Ianc szigorú edző volt, de nagyon jól megtalálta a hangot a játékosokkal. Neki is mindig volt valami panasza, pedig utólag visszagondolva ez volt talán a legjobb csapat, amellyel dolgozott.

Szoros barátságot ápol Mészáros Alpárral

– Az SZFC egyik különlegessége, hogy miközben sok csapat eltűnt a harmadik ligából, Udvarhely folyamatosan jelen van.

– Ez óriási dolog. Az SZFC a harmadik liga egyik legrégebb óta folyamatosan létező csapata. Rengeteg olyan klub volt, amelyik egyik évről a másikra megszűnt, kiesett, felbomlott. Sok helyen jött egy szponzor, beletette a pénzt, ha pedig nem jött az eredmény, egyszerűen kiszállt. Nálunk soha nem az volt, hogy szórtuk volna a pénzt. Amit megígértünk, azt megpróbáltuk adni. Nem voltak óriási fizetések, de volt egyfajta kontinuitás. Hiába költöd túl magad egy évben, ha utána nincs miből továbbmenni. Az elmúlt tíz évben szinte minden nyár arról szólt, hogy újra kellett építeni a csapatot. Nem tudtuk mindig megtartani a játékosokat, általában a keret fele elment, a fele maradt.

– Mi volt a legnehezebb ebben a tíz évben?

– Talán az, hogy folyamatosan alkalmazkodni kellett. Volt olyan időszak, amikor kiesésre álltunk, aztán jött a koronavírus, eltörölték a bajnokságot. Később sikerült összeszedni magunkat, majd jött egy nagyon erős időszak. A 2018-as és 2019-es időszakból is vannak emlékeim. Mészáros Alpár érkezése után összeszedtük a csapatot, sok meccset nyertünk 1–0-ra, idegenben is. Volt olyan kiszállás, amikor gyakorlatilag egyetlen kapussal mentünk el, mert a másik megsérült. Én közben azért reszkettem, nehogy ez az egy is megsérüljön. Végül nagyon jól védett. Ezekből a helyzetekből tanul az ember. Ma már sok mindent természetesnek veszek, amit az első években hatalmas stresszként éltem meg.

– A harmadik ligában rengeteg érdekes történet összejön.

– Persze. A kupában például sokszor kaptuk Csíkszeredát. Mondtam is a szövetségnél, hogy egyszer legyen már más ellenfél. Akkor megkaptuk az akkor 2. ligás Hermannstadtot, és azon a meccsen is nagyon közel voltunk ahhoz, hogy meglepetést okozzunk. A Csíkszereda elleni meccseknek mindig volt külön hangulatuk. Van előnye és hátránya is annak, ha egy nálad erősebb csapat van a csoportban. Szerencsére az udvarhelyi közönség megértette ezt. Ha látták, hogy a másik csapat valóban a feljutásért harcol, akkor egy vereséget is könnyebben elfogadtak.

– Tíz év alatt kialakult egy komoly kapcsolatrendszered is.

– Igen. Én próbálok mindenkivel jó kapcsolatot tartani, akár más klubokkal, akár a szövetségben. Eleinte nagyon nehezen tudtam lenyelni a vereségeket, de az ember idővel megtanulja. Ha kikapunk, akkor is odamegyek, kezet fogok, gratulálok az ellenfélnek. Én úgy vagyok vele, hogy bárhová vissza kell tudnom menni. Amit megígérek, azt megtartom. Ha szerződést kötök vagy dokumentációt készítek, azt rendesen megcsinálom. Ezért tudják rólam, hogy lehet rám számítani. A sárga lapokra például mindig nagyon odafigyeltünk. A kapusedzővel együtt követjük, ki hol tart, a meccs végén lefényképeztük a játékvezetői lapot. Egyetlen ilyen hibából nagyon komoly baj lehet.

Fotó: László Ildikó

– Milyen fejlesztésekre lenne szükség az SZFC-nél?

– Régóta tervben van egy újabb edzőpálya és egy létesítményfejlesztés. Remélem, ősszel végre el tudnak kezdeni dolgozni rajta. A műfüves pályánk szerencsére jó állapotban van, két éve rendbe tettük, és sokat segít a klubnak. Az utánpótlásnak viszont mindig kell több hely és jobb körülmény, hiszen több mint tíz csapatunk van ott. Ha valaki tíz-tizenkét korosztályt működtet, ahhoz megfelelő edzőpályákra van szükség.

– Ha visszanézel erre a tíz évre, mi maradt meg belőle leginkább?

– Az emberek. Sok jó barátot, ismerőst szereztem az országban. Ennek van egy szomorú oldala is, mert amikor elveszítesz valakit, akivel éveken keresztül együtt dolgoztál vagy jó kapcsolatban voltál, az nagyon fáj. De összességében ezt a tíz évet így tudom összefoglalni: rengeteg mérkőzés, rengeteg utazás, rengeteg papírmunka, sok idegeskedés, rengeteg öröm és nagyon sok jó ember. Az ember közben megtanulja, hogyan kell kezelni a vereséget, hogyan kell megoldani a problémákat, és hogyan kell mindig továbbmenni. Amíg van bennem energia, addig csinálom. Szeretem ezt a klubot, szeretem ezt a munkát. Nem azért, mert könnyű, hanem éppen azért, mert mindig van mit megoldani.