Zubor Attila: mi annak idején úgy éreztük, értéket teremtünk

Mikor dőlt el, hogy a hobbi végül versenyúszássá válik?

Az egész úgy indult, hogy a szüleim szerették volna, ha megtanulok úszni. Kicsi voltam még, de nálunk ez természetes dolog volt: minden gyerek tanuljon meg úszni. A Komjádi uszoda közelében laktunk, így adta magát a lehetőség. Sportos családból származom, édesapám pedig azt vallotta, hogy iskola után ne az aluljáróban cigizzünk vagy bandázzunk, hanem sportoljunk valamit. Így kerültem az uszodába, és végül ott is ragadtam. Később kiválasztottak, azt mondták, van bennem tehetség, érdemes komolyabban foglalkozni velem. Jöttek a seregszemlék, a versenyek, az első érmek és eredmények. Egyszerűen hozta magával az élet, én pedig benne maradtam ebben a világban.

Az ifjúsági Európa-bajnoki cím Leedsben mennyire adott önbizalmat a folytatáshoz?

1992-t írtunk, és az volt az első nemzetközi érmem. Soha nem felejtem el: a nyolcas pályáról nyertem meg az aranyat. Akkor éreztem először igazán, hogy talán elindult valami, és hogy érdemes ezt komolyan folytatni.

Mikor dőlt el, hogy a vegyesúszás helyett a gyorsúszás lesz a fő számod?

Nagyon szerettem a vegyesúszást, különösen a 200 métert, de akkoriban ott volt két klasszis magyar úszó, Czene Attila és Darnyi Tamás. Világversenyeken pedig országonként csak ketten kerülhettek be a döntőbe egy számban. Hiába volt valaki akár a világ harmadik legjobbja, ha a saját nemzetéből már két versenyző jobb idővel rendelkezett.

Száz gyorson a döntőkben gyakran három-négy tizedmásodpercen belül érkezik meg szinte az egész mezőny. Ehhez képest én idehaza körülbelül egy másodperccel vertem a mezőnyt. Ez elsőre nem tűnik soknak, de száz gyorson ez körülbelül kétméteres különbséget, vagyis nagyjából egy testhossznyi előnyt jelent 50 másodperc alatt.

Milyen emlékeid vannak az 1994-es világbajnokságról, ahol megszerezted az első vb-bronzérmedet?

1994 számomra érzelmileg rendkívül nehéz év volt. Rengeteg tragédia ért bennünket a családban: tavasszal autóbalesetben elveszítettem édesapámat, nagypapámat, nagymamámat és a keresztapámat is. Szörnyű időszak volt, valahogy mégis sikerült talpra állni. A társak, a barátok és a közösség rengeteget segített abban, hogy feldolgozzam a történteket. Aztán jött a római világbajnokság, ahol végül sikeres vegyesváltót úsztunk, és megszületett az a bronzérem, amely örökre meghatározó emlék marad.

Mennyire más váltóban úszni, mint egyéniben?

Az úszás egyéni sportág, ezért egy úszónak csapatban versenyezni egészen különleges érzés. Az ember egyedül készül, egyedül versenyez. Persze ott vannak melletted a társak az edzéseken és a versenyeken, de amikor már nem csak magadért, hanem egymásért küzdötök, az teljesen más érzés.

Erre tökéletes példa volt az 1998-as perth-i világbajnokság. Ott együtt úsztunk Czene Attilaval, Rózsa Norberttel és Horváth Péterrel. Nemcsak versenyeztünk, hanem napi szinten együtt edzettünk, edzőtáborokba jártunk, együtt utaztunk, még a szabadidőnket is sokszor együtt töltöttük. Az a vb-bronzérem elképesztő élmény volt, és hatalmas pluszt adott mindannyiunknak.

Milyen érzés volt első magyarként 50 másodperc alá kerülni 100 méter gyorson?

Fantasztikus érzés. Emlékszem, a verseny közben nem is azt figyeltem, hányadik helyen végzek, hanem kizárólag az érdekelt, hogy az időeredményem ne ötössel, hanem négyessel kezdődjék. Végül 49,82 lett, a perth-i világbajnokságon, ahol hatodik helyen értem célba 100 méter gyorson. A világbajnokság utolsó napján pedig következett a váltó. A gyorsúszó helyzete ilyenkor különleges: ő az utolsó, befejező ember, így vagy a mennybe kerül, vagy a pokolba. Ott már nem az időt néztem, hanem azt, hogy a „Hungary” felirat mellett megjelenjen a hármas szám, mert tudtam, hogy akkor bronzérmesek vagyunk. Nagy csatát vívtam a németekkel. Az ausztrálok és az amerikaiak már elérhetetlen távolságban voltak, viszont a német váltó teljes testhossz előnnyel fordult rám. Soha nem felejtem el, hogy volt lent egy víz alatti kamera, és miközben úsztam, a szemem sarkából azt figyeltem. Azt éreztem: ha tartani tudom a kamera „tempóját”, megelőzzük a németeket. És végül sikerült.

A 49,13-as időeredményed mintegy tíz évig magyar csúcs maradt...

Igen, azt a 2001-es fukuokai világbajnokságon úsztam. Őszintén szólva ott maradt bennem némi hiányérzet, mert úgy érzem, elúszott egy bronzérem. A rajtom nem sikerült jól, a felvételeken ma is látszik, hogy adtam némi előnyt a többieknek.

A nyolc döntősből hatan olimpiai bajnokok voltak, többek között Pieter van den Hoogenband, Ian Thorpe, Lars Frölander és Anthony Ervin. Ebben a mezőnyben ötödikként célba érni is óriási eredmény volt.

Az időeredményekre vagy inkább a helyezésekre vagy büszkébb?

Ezt még soha senki nem kérdezte tőlem. Az időeredmények mindenképpen fontos mérföldkövek voltak, hiszen a számok objektíven megmutatják, hol tart az ember. Ugyanakkor máig sajnálom, hogy a 49,13 nem ment be 49 másodperc alá. Az egy különleges határ lett volna. A 100 méter gyors mindig is kuriózumnak számított. Ahogy az atlétikában a 100 méteres síkfutás döntőjét azok is megnézik, akik egyébként nem követik a sportágat, az úszásban is hasonló presztízse van a száz gyorsnak. Talán ezért szerettem ennyire ezt a számot: arra mindig mindenki odafigyelt.

A sydney-i olimpián néhány századdal maradtál le a döntőről. Mennyire volt ez bosszantó?

Az egész helyzet azért volt különösen nehéz, mert a sportág vezetése úgy döntött, hogy az edzőnket nem viszik ki az olimpiára. Mivel Ausztráliába az időeltolódás miatt jóval korábban ki kellett utazni, az utolsó két hetet gyakorlatilag edző nélkül csináltuk végig. Egy sprinter számára ez különösen rossz helyzet. Egy rövidtávúszónak éppen az utolsó napokban van a legnagyobb szüksége az edzőre: akkor kell a legpontosabban finomhangolni mindent. A legnehezebb mégis az volt, hogy első számú tartalékként végig kellett csinálnom a döntő előtti teljes rutint. Ilyenkor az embernek mindig készen kell állnia, hiszen bármikor történhet valami: valaki megsérül, rosszul lép, és neked kell beugranod. Így végigcsináltam mindent a levezetéstől a pihenésig. Megborotválkoztam, hogy jobban csússzak a vízen, megmasszíroztak, bemelegítettem, odaálltam a call roomba. Csak éppen végül nem szólítottak, mert megvolt a nyolc döntős.

Olyan klasszisokkal úsztál együtt, mint Czene Attila, Rózsa Norbert vagy Cseh László. Milyen volt akkoriban a válogatott légköre?

Én még olyan úszók mellé kerültem fel, mint Darnyi Tamás, Szabó József vagy Güttler Károly. Gyakorlatilag én voltam a legfiatalabb a csapatban, sokan még „öcsinek” hívtak. Aztán szépen lassan a nagy generáció visszavonult, és mi vettük át a stafétát Czene Attilával és Rózsa Norberttel. Később pedig már én élhettem át azt, hogy érkeznek a fiatalok.

Mi változott leginkább az évek során?

A nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején sokkal keményebb, „poroszosabb” szemlélet uralkodott az edzéseken. Szigorúbb rendszer volt, de mi végigcsináltuk. Abban az időben a felkészülés 70-80 százalékát maga az úszás tette ki. A maradékot jelentette a szárazföldi edzés, a regeneráció, a masszázs vagy az étkezés. Ma ez teljesen átalakult. Az úszás talán már csak a felkészülés 20-25 százaléka, mellette ugyanekkora szerepet kap az erőnléti munka, a fennmaradó rész pedig egy teljes szakmai háttércsapaté: pszichológus, dietetikus, gyógytornász, terapeuta, orvos, masszőr és különféle szakemberek dolgoznak a sportoló mellett. Ma már sokszor maga a háttértámogatás legalább annyira fontos, mint az edzésmunka a vízben.

Mi kellett mentálisan ahhoz, hogy ilyen hosszú ideig versenyszerűen tudj sportolni?

Néha magam sem tudom, hogyan éltük túl azokat az edzéseket. Ebben óriási szerepe volt a társaknak. Együtt dolgoztunk, úsztunk, szenvedtünk és persze együtt is éltük az életünket. Ahogy mondtam, együtt buliztunk, együtt mentünk végig mindenen.

Képviseljük az országot, a sportágat, a családunkat. Ma sokszor nehéz megmondani, mi számít valódi értéknek. Az ember azt látja, hogy valaki készít egy videót az internetre, bohócot csinál magából, és máris ismert lesz. Mi közben úgy nőttünk fel, hogy azt éreztük: valamit le kell tenni az asztalra. Hogyan bírtuk végig ennyi éven át? Tényleg nem tudom. Rengeteg munkát elvégeztünk, de hozzáteszem: a nálunk idősebb generáció, Darnyi Tamásék vagy Hargitay Andrásék talán még nálunk is többet dolgoztak.

Hogyan jött létre a Zubor Attila Úszóiskola, és mi a fő célja?

Amikor közeledett a pályafutásom vége, biztos voltam benne, hogy valamilyen formában a víz mellett szeretnék maradni. Mindig azt mondom: az ember maradjon annál, amihez igazán ért. Én a vízhez értek. Rajzolni nem tudok, egy szeget sem tudnék rendesen beverni a falba, de az úszás világát ismerem. Aztán jöttek a lehetőségek, én pedig próbáltam élni velük. Egy idő után egyértelművé vált számomra, hogy gyerekeket szeretnék tanítani és megszerettetni velük a vizet.

Persze hiányzik a versenysport izgalma, az adrenalinszint, de közben óriási élmény látni, amikor egy négy-öt éves kisgyerek az első alkalommal még sírva menekül a medencétől, pár hónappal később pedig már mosolyogva tempózik a mély vízben. És amikor a szülők elmesélik, hogy nyaraláskor már nem kellett úszógumit vagy karúszót vinniük, az legalább akkora öröm, mint egy versenyeredmény. Talán furcsán hangzik, de néha pontosan olyan érzés, mintha világbajnokot nevelne az ember. Én ezt a munkát egyszerűen imádom, mintha a munkád lenne a hobbid.

Sokan azt mondják, „lyukas” lett a magyar mellúszás. Minek tulajdonítod ezt?

Ez tényleg érdekes kérdés, akár egy külön tanulmányt is lehetne írni róla. Volt egy korszakunk Szabó Józseffel, aki világ-, olimpiai és Európa-bajnok lett, aztán jött Gyurta Dániel, a nőknél pedig Kovács Ágnes. Most valahogy mégis kevesebb a kiemelkedő mellúszónk. Persze a „lyukas” szó talán erős. Ha azt nézzük, hogy van Kós Hubert, Milák Kristóf vagy Németh Nándor, akkor hozzájuk képest valóban hiányzik egy hasonló szintű mellúszó. Talán azért tűnik fel ennyire, mert ezek a sportolók annyira magasra tették a lécet, hogy automatikusan elvárjuk, minden számban legyen ilyen klasszisunk.

A korábbi időszakokhoz képest miért nincs most több meghatározó magyar úszó a világ élvonalában?

Erre nehéz pontos választ adni. Néha az érzésem az, hogy ha van egy olimpiai vagy világbajnoki aranyérem, akkor hajlamosak vagyunk hátradőlni, mondván: a sportág rendben van. Pedig hosszú távon nemcsak az aranyak számítanak, hanem az is, hogy mennyire mély a mezőnyünk, hány döntősünk, érmesünk van. Ráadásul az elmúlt évek teljesen felborították a megszokott rendszert. A COVID miatt versenyek maradtak el, világbajnokságokat halasztottak vagy furcsa időpontokban rendeztek meg. Sokszor már azt sem lehetett követni, melyik vb mikor lesz és milyen felkészülési ciklusba illeszkedik. Egy februári világbajnokság Dohában például egészen más értékkel bír, ha a mezőny fele nincs ott, mert senki nem akar télen csúcsformába kerülni.

Pedig valóban szükség lenne arra, hogy ne csak egy-egy aranyérmünk legyen, hanem minél több döntős, érmes és stabil nemzetközi szintű versenyzőnk.

Mit lehet ma mondani a gyerekeknek: miért sportoljanak?

Talán azt, hogy ne csak a digitális világban éljenek. Ma sok gyereket jobban érdekel a telefon vagy a „drót másik végén” lévő világ, mint az, hogy személyesen találkozzanak egymással. Pedig semmi nem pótolja azt, amikor együtt elmennek úszni, futni, kosarazni vagy focizni, aztán utána leülnek beszélgetni. Ezekből születnek az igazi közösségek és barátságok. Persze közhelynek hangzik, hogy az úszás egészséges, de attól még igaz. Nem véletlen, hogy az orvosok is gyakran a vizet ajánlják, ha mozgásszervi problémák vannak. A víz tehermentesíti a testet, mégis átmozgat mindent, jót tesz a tüdőnek, a szívnek és az általános állóképességnek is. Azt érzem, a mai gyerekek sokszor már nem igénylik ugyanazt a személyes kapcsolódást, ami nekünk természetes volt. Pedig a sport egyik legnagyobb értéke éppen az, hogy közösséget teremt.