Mennyei ligába igazolt Kiss Madocsa

Kiss Madocsa 1944. március 9-én látta meg a nap világát a Maros megyei Nagyercsén. Diákkorában, 15 évesen kezdett el futballozni Marosvásárhely akkori iskolás sportklubjánál, a hajdani Hargitánál.

Innen a Mureşul ificsapatába került, de városa nem tartott igényt a szolgálataira, inkább Szászrégenbe, az aránylag szerény képességű Avântulhoz száműzte. Az akkor éppen negyedosztályos csapat, Kiss Madocsával a védelem tengelyében egy év alatt feljutott a C osztályba. A sokkal komolyabb álmokat szövögető fiatalember azonban nem érte volna be ennyivel:

ha már nem játszhat az első- vagy a másodosztályban, Madó a korai visszavonulás gondolatával kacérkodott.

Munkabírása és komolysága viszont ennél is többre predesztinálta. „A szászrégeni katonai egység parancsnoka, aki ismert sorkatonai koromból, hívta fel a bákói edzők figyelmét, hogy ismer egy fiatal jó játékost, akire az ASA nem tartott igényt. Mi lenne, ha megnéznék? – javasolta a moldvaiaknak. Megnéztek és ott tartottak. Hét csodálatos évet töltöttem Bákó első osztályú csapatában, amiért a mai napig is hálás vagyok a sorsnak. Kellemes emberek vettek körül, jó csapatban játszottam, alkalmam volt világot látni” – vallotta lapcsaládunknak egy két évvel ezelőtt adott interjúban.

Hét esztendőt, 1965 és ’72 között a Bákói Dinamónál rúgta a bőrt, közben testnevelési főiskolát végzett, és bemutatkozott a román válogatottban is. Ekkor már az ASA vezetői is felfigyeltek rá, és ha későre is, de hazahívták. Tagja volt a vásárhelyi aranycsapatnak, annak, amely 1975 és ’77 között három éven keresztül az UEFA Kupa bérletes résztvevője volt.

– vallotta Szucher Ervin Volt egyszer egy nagy csapat című, 2001-ben megjelent könyvében.

Visszavonulása után az ifjúsági és gyermekközponthoz került, majd egykori csapattársai, Czakó János illetve Petru Varodi mellett másodedzői tisztséget töltött be az akkori A osztályos ASA-nál. Első mandátuma alatt Balkán-kupaszereplésig juttatták a csapatot. Menesztése után mindig örömmel és emelt fővel tért vissza a kicsikhez. Edzői munkájában Bóné Tibort, az ASA néhai sikerkovácsát tekintette példaképének.

„Egy remek pedagógus volt, aki tudta, mikor, hogyan kell megszólítani egy labdarúgót. Egy családdá gyúrta a csapatot. Szinte soha nem voltak viták a pályán vagy az öltözőben – még akkor sem, amikor nem ment a legjobban a játék” – vallotta egykori marosvásárhelyi edzőjéről. Méltósággal viselt kegyetlen betegség után, Kiss Madocsa ez év augusztus 23-án távozott az élők sorából.

Azt mondta magáról, hogy véletlenszerűen lett futballista: tizenöt esztendőnek kellett eltelnie az életéből ahhoz, hogy a vívókardot bőrgolyóra váltsa. Azt sem magától, hanem a jó szemű Bocsárdi Marci bácsi unszolására. De alig tanult meg egy pár egyenest rúgni a labdába, Kiss Madocsa máris szögre akarta akasztani a csukáját.

Ha tehetsége nem segíti az első- vagy legalább a másodosztályban játszani, a harmadik ligában nem vesztegeti az idejét – gondolta magában. Mire a tettek mezejére lépett volna, Teaşcă mester elszédítette: Szászrégenből egyenesen Bákóba röpítette, az ottani jó képességű Dinamóhoz. Annyi ideje maradt, hogy szüleit telefonon értesítse a mesebeli fordulatról.

Soha nem bánta a végül hét évet tartó moldvai kalandot. Álmai valóra váltak: egyetemet végzett, A osztályos focista lett belőle és a nagy válogatottban is bemutatkozott. Igaz, hogy Budapesten, ráadásul Albert Flóri és Bene Ferenc ellen, de ez őt nem, legfeljebb az eredményjelző táblát „hatotta” meg.

Aztán Bóné Tibor hívására és a marosvásárhelyi drukkerhad nagy örömére, ha későn is, de hazatért Marosvásárhelyre. Csaknem 31 éves volt, amikor megadatott, hogy végre szülővárosa csapatában is labdába rúghasson. Tette ezt tisztességgel és rendkívüli alázattal négy esztendőn keresztül, belekóstolván a siker meg a vele járó ezüst- és a bronzserleg kínálta pezsgő ízébe.