Szíve együtt dobban a focival

– Amikor egy-egy udvarhelyszéki sportolótól megkérdezem, miként kezdte el karrierjét, legtöbbször azt a választ kapom, hogy több sportágon keresztül eljutott ahhoz, amelyik aztán a befutó lett.

– Akkor én a másik csoporthoz tartozom, tizenhárom éves koromban elmentem az első fociedzésre, és ott maradtam. Nem volt semmi megingás, hogy átmenjek birkózásra, kézilabdázásra vagy bármi másra. A barátok elcsaltak az első foglalkozásra, Bálint Ferenc volt az edző, az egész ifjúsági korosztályban ő volt az, aki irányított, neki köszönhetem a labdarúgás alapjainak elsajátítását.

– Viszonylag későn kezdtél el focizni, ha tizenhárom éves voltál.

– Akkor az nem számított, nem is tudom, hogy kisebb korcsoporttal akkor foglalkoztak-e. Nem úgy volt, mint most, hogy már öt-hat évesen elkezdik. Mi nagyon sokat játszottunk a tömbházak között, a játszótereken, az iskolaudvaron. A szüleim nem is igazán támogattak, hogy edzésekre járjak.

Persze a versenyeztetés sem olyan volt, mint most. Az elején négy-öt mérkőzést játszottunk, azzal a bajnokság le is volt járva. A képzés is más volt, kaptunk egy labdát, amivel elvoltunk.

Archív
Fotó: Mihály Csaba

– Az ifjúsági korosztályban való szereplést követően mikor jött a lépés a nagyok közé?

– Nagyifjúságiként lassan bekerültünk az országos bajnokságokba. Azok már sokkal keményebb mérkőzések, szereplések voltak. Onnan választottak ki közülünk párat, akik a felnőttekhez mehetnek. Tizenhét évesen játszottam először a nagyok között, a Székelyudvarhelyi Budvár FC volt az első ilyen klubom, három évet húztam le ott.

– Fiatalként kerültél be az első harmadosztályos, „C divíziós” csapatba. Majd következett a többi udvarhelyi klub, ahol ezt a szintet végig követted.

– Pontosan, a Budvár után jött a Roseal SK, amellyel sikeresen megvívtuk a selejtezőt, és következhettek az újabb harmadosztályos mérkőzések. Egyetemi éveim után pedig az FC Székelyudvarhely, amelyben jelenleg is játszom. Persze voltak még kitérők, viszont azt lehet mondani, hogy ott voltam az összesnél, kiesésekkel, selejtezőkkel, bennmaradásokkal együtt.

– Melyik az a poszt, amelyiket a legjobban szereted? Gondolom, majdnem mindegyiket kipróbáltad.

– Kapus nem voltam, más minden. Ifjúsági játékosként csak középpályás voltam. Amikor a felnőttek közé léptem, akkor az ifiket bekkekként tették be. Aztán ahol szükség volt rám, csatár, szélső és belső védő is voltam. Tényleg minden poszton játszottam. Az utóbbi időben ismét visszakerültem a középpályára. Számomra technikailag a védő középpályás szerepkör fekszik legjobban. A harcias, kemény, romboló játék.

– Biztosan rengeteg olyan találkozó volt, amelyre szívesen emlékszel vissza. Akár az elsőre is, a felnőttek között.

– Az elsőre mindenki emlékszik, 17 évesen Fogarason léptünk pályára. Akkor még Kis Lajos és Dusinszki Zoltán is játszott. A szabályzat úgy volt, hogy 15 percet kötelezően a pályán kellett lennie egy ifinek. Akkor ez én voltam. Kezdtünk, negyedóra múlva vettek le. Remegtem az első találkozón, csatárként kezdtem. Aztán rengeteg nagy mérkőzést vívtunk meg.

Ez összességében eléggé szép teljesítmény. Persze voltak kudarcok meg mélypontok is. Legnagyobb élményem nem is az udvarhelyi focihoz kötődik, hanem a székely válogatotthoz, ott lehettünk a világbajnokságon. Azokon a meccseken valóban azt éreztem, hogy futballista vagyok, hogy megérte fociznom.

– Miként, miben változott Székelyudvarhelyen a nagypályás labdarúgás?

– A közönség nem sokat, abból kiindulva, hogy mindig eredményorientált. Fontos, hogy itthon mindent nyerni kell. Ami a szintet illeti, évről évre csökkent. Régebben egy harmadosztályban szereplő játékos meg tudott élni a focizásból, most ez szinte lehetetlen. Udvarhelyen jó utánpótlás van, rengeteg remek eredményt elérnek, viszont amikor 17–18 évesen meg kellene tenni a lépést a felnőttek közé, akkor a játékos elvész. Ez nagy hiba mindenki részéről, hogy még nem találtuk meg azt a módozatot, hogy felnőtt labdarúgóvá érjen a gyerek, ne pedig elkallódjon. Ez nem mostani probléma, szinte már örökösnek mondható.

Archív
Fotó: Pál Árpád

– A nagypálya mellett megpróbáltad a teremlabdarúgást is.

– Három évet futsaloztam. Nem voltam annyira alapember, pedig legalább annyira szerettem benn játszani, mint kinn. Sőt azt mondhatom, hogy a legkiemelkedőbb eredményeket ott értem el: két ezüst- és egy bronzérmet szereztünk. Mégis a nagypályás foci sokkal közelebb áll a szívemhez, így visszatértem.

– Munka, család, focizás. Összeegyeztethető?

– Nagyon nehezen. Most is melózom a foci mellett. Szellemi munkát végzek, a főnököm megértő, sportszerető, így nincs gond, ha elmegyek edzésre vagy meccsre. Most már a családom mellett is ott kell lennem, feleségem, gyerekem van. Ők mindig támogattak. Már két éve, hogy felvetődött bennem, hogy abbahagyom a C divíziót.

Archív
Fotó: Barabás Ákos

– Miért tennéd?

– Fizikálisan érzem, hogy már nem vagyok a régi. Végighajtottam a meccseket, nem éreztem, hogy elfáradtam volna. Most már sokkal jobban kell ösztönöznöm magam, ha kemény, fizikailag megterhelő találkozóról van szó. Edzéseken már sokkal jobban elfáradok, ha végigcsinálom a tréningeket, a mérkőzésre alig marad erőm. Na meg ott a család, lányom hamarosan egyéves lesz. Vele alig találkozom. Annyiszor eldöntöttem, hogy elég volt, de a foci szeretete mindig visszahúzott. Ennek az idénynek is úgy vágtam neki, hogy ez lesz az utolsó. Az edző már jelezte, hogy annyira meg van elégedve, hogy a következő szezonban is számít rám. Szóval megint az van, hogy nem tudom, miként lesz ezzel a visszavonulással.

Archív
Fotó: Barabás Ákos

– Egy kis esély csak van, hogy jövőre is te maradsz az SZFC csapatkapitánya…

– Jó tavaszi idényünk volt. Az edző, Mészáros Alpár összekovácsolta a csapatot. Tudom, hogy most már nem egyedül döntök arról, mi lesz a karrieremmel. A családdal meg kell beszélnem, aztán lássuk, milyen célok lesznek a klubnál, mik az elképzelések. Sok mindentől függ.

– Kik azok az edzők, játékosok, akikkel együtt dolgoztál, játszottál, akikre felnézel, akik meghatározták a karrieredet?

– Az edzők közül nem emelnék ki senkit sem, legfőképp azért, mert Udvarhelyen a szakemberek jöttek-mentek, alig volt olyan, aki egy évnél tovább volt. Bálint Ferencnek sokat köszönhetek, ő szerettette meg a focit, aztán Kis Lajos és Dusinszki Zoltán is sokat segített. Nagyon szerettem Dénes Jenőt, nagyon tudott motiválni, Demény Norberttel együtt játszottam, edzőként is sokat tanultam tőle. A labdarúgók közül a már említett Deményt, még az ifjúsági korosztályból, akkor ő nagy tehetség volt. Vătămăniuc Sándor igazi barátom, mindig példaképem volt, tiszteltem a pályán és a mindennapi életben egyaránt. Aztán persze a korosztályomból, akik letettek valamit az asztalra: Szőcs László, Szécsi Barna. Mindig figyeltem rájuk, hogy mit hogyan csinálnak.

Fotó: Barabás Ákos

– Miként látod a jövődet? Maradsz a foci mellett?

– Biztos, hogy maradok. Ha nem játszom a 3. Ligában, akkor alsóbb szinten, megyeiben, körzetiben mindenképp. Amíg élek és bírom, addig mozogni fogok. Azt, hogy esetlegesen az edzősködéssel megpróbálkozom-e, nem tudom. Kértek már, hogy vállaljam el. Az is olyan, mint a labdarúgás, a családtól sokat vagy távol. Szóval a foci marad, a családra meg több időt szentelek – ez lenne most a recept.